Kórház 3. Update

Még soha egyetlen írásomat nem olvasták ennyien és ennyi visszajelzés sem jött. Viszont az derült ki számomra, hogy kicsit félreérhető voltam.

1, Alapvetően teljesen pozitív a kórházi tapasztalatom. Emberileg és orvosilag is mindenki nagyon rendes, normális volt, csak hát néha nagyon nem értettük egymást.

2, Nem gondolom, hogy piszkosak lennének a belga kórházak. Nem csak látszólag volt rend és tisztaság. Rachiddal történt pajtáskodásom alatt megnézhettem, ahogy takarít és mindent nagyon lelkiismeretesen végig tisztított valami nagyon maró folyadékkal és még mondta is, hogy egy darabig ne használjam a mosdót, mert el kell kicsit párolognia. És akárki bejött és csinált valamit, automatikusan használta a falon lévő alkoholos kézmosót.

Valószínűleg arról van szó, hogy egy kórházban tényleg minden van és én valahogy bekaptam egy bacilust, amitől fosok. De ilyet akár a buszon is szerezhettem volna.

3, Eszem ágában sincs orvost váltani. Hosszú nőgyógyászos pályafutásom alatt ő az első, akiben úgy gondolom, hogy megbízom. Ráadásul úgy kerültem hozzá, hogy egy magyar lány ajánlotta, aki nála szült. A szülés az Edith Cavellben volt, úgyhogy bár ez évekkel ezelőtt történt valószínűleg az orvosok mozoghatnak a kórházak között, és ő valamiért itt tud műtőhöz jutni.

4, És még egy jó oldal: bár számlát még nem kaptam, azt mondták, hogy ez a város egyik legolcsóbb kórháza, úgyhogy legalább spóroltam egy kicsit a szeretve tisztelt kenyéradó gazdáimnak: a (nagyrészt) német adófizetőknek. :-)

Második rész: Kórház után Brüsszelben. Avagy rögvalóság

A virgonc napoknak vége.

Tegnapra kiment belőlem minden fájdalomcsillapító és hormon is, aminek hatására elkezdtem magam nagyon rosszul érezni. Bár abból, hogy blogot írok, azért kiderül, hogy nem vagyok a halálomon.

Ma már az orvost is felhívtam, hogy normálisak-e ezek a dolgok. A nőgyógyászati részre azt mondta, hogy teljesen normális, a többire: hányinger, fosás, torokfájás, azt hogy nincs köze a műtéthez.

Szóval az első tanulság az, hogy sehol nem tud az ember könnyebben összeszedni valami fertőzést, mint a kórházban.

Most eléggé gyenge vagyok és sajnos nagyot kellett csalódnom kedves barátomban. És itt jön a második tanulság: ilyen extrém helyzetben derül ki, hogy ki milyen ember és róla nem az derült ki, amit szerettem volna. Azért örültem volna, ha ez mondjuk egy kellemes nyári napon, a pálmafák alatt történik, miközben lágy szellő simogat és nézzük a naplementét és nem pedig a téli Brüsszelben miközben összegömbölyödve közlekedem és folyamatosan hányni akarok.

És bár nagyon kikészített a dolog, és életem két nagy pofára esésre között vagyok kénytelen számon tartani a dolgot, szerencsére viszonylag jól regenerálódom. Na mindegy! Már a klasszikusok is megmondták: Life sucks and then you die!

A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy megbántam, hogy azt mondtam a húgomnak, hogy ne jöjjön ki. Így utólag beláttam, hogy nem lett volna önzés, ha elfogadom az ajánlatát, sokat tudott volna segíteni a műtét utáni egy-két napban és valószínűleg nem okoztam volna visszafordíthatatlan lelki torzulást az unokahúgomnak, ha az anyja nélkül várja a Mikulást.

Reggel volt egy olyan kósza ötletem, hogy megpróbálok gyorsan hazamenni Pestre, de ez sajnos kivitelezhetetlen. Egyrészt az orvos azonnal leoltott, hogy ne mászkáljak. Másrészt az adminisztráció (mire engedélyt kapok a munkahelyemtől, hogy elhagyhatom Belgiumot – nem, nem a NATO-nál dolgozom) nem zajlana le elég gyorsan, úgyhogy itt ragadtam.

A következő nap legnagyobb projektje, hogy valahogy hajat mossak. A kádba beülni a sebek miatt nem tudok. A fejemet belógatni, meg a hányinger miatt nem megy egyelőre.

Innen várhatóan nem fog semmi történni. Szombaton kiszedik a varratokat, 3 hét múlva megjönnek a szövettani eredmények, néhány hónap múlva pedig kiderül, hogy volt-e valami értelme ennek az egésznek. Drukkoljatok, hogy legyen értelme!

Első rész: Kórházban Brüsszelben. Avagy kommunikációs zavarok

A londoni útról szóló bejegyzés majd később jön, ha kicsit regenerálódtam.

Ez bejegyzés a koedukált változata. Amennyiben női olvasóim érdeklődnének a testközeli változat iránt is, keressenek meg közvetlenül.

Az is fontos, hogy nekem nem volt eddig semmilyen korházi tapasztalatom. Se Magyarországon, de máshol sem voltam még soha egy percet sem kórházban, így nincs semmilyen összehasonlítási alapom. És persze ez egy nagyon szubjektív történet, lehet hogy más, teljesen mást élt meg brüsszeli kórházban.

A történet úgy kezdődött, hogy van egy elég régóta meglévő nőgyógyászati problémám, ami nem hogy javult volna az elmúlt bő egy évben, hanem rosszabbodott. Amikor kb. 2 hete újra rosszra fordultak a dolgok, az orvosom műtétet javasolt. Aztán ahogy beszélgettünk és kiderült, hogy mindenképp altatás lesz, végül megegyeztünk, hogy összesen 3 dolgot csinál meg, hogy egyszer és mindenkorra rendezzük a lehetséges fizikai akadályok kérdését. Mivel semmiképp nem akartam itt ragadni Karácsonyra, ezért a lehető legkorábbi alkalomra, december 4-dikére esett a választása.

Mikor kiderült, hogy a műtét az ixelles-i korházban lesz (mert ott dolgozik az orvosom), próbáltam valamit megtudni a kórházról, de semmi információt nem sikerült szereznem. Egyetlen közeli vagy távoli ismerős sem volt még ebben a kórházban. Majd később kiderül, hogy ez nem véletlen.

Utóbb megtudtam, hogy itt általában, ami „hopital” az állami, ami meg „clinique” az magán, de ennek nincs semmilyen összefüggése a minőséggel.

A műtét ugyan pénteken volt, de már hétfőn el kellett mennem néhány előzetes vizsgálatra. Nagyon „europér” módon nem kellett elmennem az orvoshoz a beutalóért, hanem kiküldték postán és közben felhívtak telefonon, hogy egyeztessük a részleteket. A problémák már ezeknél az előzetes vizsgálatoknál elkezdődtek, mert a labor egy nagyon eldugott helyén van az épületnek, úgyhogy ha nem beszéltem volna kicsit franciául, akkor már itt elbukik a projekt, mert nem találtam volna meg a helyet, ahol leveszik a vérem. Ekkor még viccesnek találtam, hogy mikor észrevették, hogy nem tudok franciául, megpróbáltak arabra váltani. Rá kellett jönnöm, hogy vagy testképzavarom van és mégis marokkóinak nézek ki, vagy pedig számukra az a valóság, hogy aki nem tud franciául, az általában tud arabul.

Maga a vizsgáltat villámgyors volt. Nem volt semmi olyan, mint az itteni maszek laborokban, hogy feküdjek le, meg miegymás. Egyszerűen lekapták a sok ampulla vért, aztán már mehettem is az EKG-ra. Az EKG különösen vicces volt, mert a néni a kreppharisnyámon keresztül csinálta, úgyhogy komoly vizsgáltatoknak vetett alá.

Pénteken délután 3-ra kellett bemenni a kórházba. A felvételnél sikerült 20 percet sorban állni, mert sokan voltak. Közben megfigyelhettük a kórházat, ami kedves barátom szerint kb. úgy néz ki, mint az Uzsoki, ami otthon állítólag jónak számít. Ez a kórház nem volt modern, szinte minden a 70-es évekből való volt, de rendben volt tartva és tiszta is volt.

A felvételnél kaptam az utolsó használható információt arról, hogy mi a helyzet: a tévé távirányítót magyarázták el.

Mivel ami jár, az jár, egy ágyas szobát kértem. A szoba az épület 5. emeletén volt, ahonnan Brüsszel a legszebb arcát mutatta. Bár a háztetőket nézve leginkább egy német kisváros, mondjuk Hameln jutott eszembe a patkánybűvölőivel.

Innentől kezdve jóformán minden meglepetés volt, mivel a nővérek nem beszéltek angolul és vérmérsékletüktől függően reagáltak a hírre, hogy én meg nem tudok franciául. Volt aki próbálkozott, de ilyen talán csak 1 volt. Volt akit nem zavart, hogy nem értem, csak mondta tovább. És volt olyan is, aki egyszerűen menekülőre fogta, mikor rájött, hogy nem értem.

A rejtélyes Betadin. Kb. 2 óra alatt sikerült kiderítenem, hogy ez tk. szappan és mindent meg kell vele mosni, mert csak az intim részeket. :-)

Csütörtök délutántól péntek reggelig alig történt valami. A testközeli részeket kihagyom. Ezen kívül még jött egy altatóorvos, aki megnézte a fogaimat. Egy nagyon vicces fekete nő volt. Kérdezte, hogy honnan jöttem, és úgy általában hogy kerültem oda. Nagyon elcsodálkozott a válaszon, mondta is hogy még soha nem látott olyat, mint én. Közölte, hogy először azt hitte, hogy biztos belgához mentem feleségül. De mondta, hogy rögtön látta rajtam, hogy intelligens nő vagyok, úgyhogy örül, hogy nem követtem el ezt a hibát.

Az orvos is rendes volt, mert még bejött az este, hogy megnézze, hogy vagyok.

Éjszakára megkaptam életem első altatóját és aludtam.

Másnap a várakozás volt a legrosszabb. Noha az esti altatóorvos azt ígérte, hogy reggel adnak majd egy nyugtatót, ez a hír a másik orvosig illetve a nővérekig nem jutott el, így reggel 7-től délután 1-ig mászkáltam, mint tigris a ketrecben. Hát így maradtam le életem első nyugtatójáról! Már eleve nagyon ideges voltam, de tovább rontotta a helyzetet, hogy egész délelőtt szívszaggatóan jajgatott egy gyerekhang. Hol az anyját hívta, hogy csak simán jajgatott. Próbáltam megkérdezni, hogy ki ez, de sajnos nem értették vagy akarták érteni. 10 körül tűnt fel Rachid a takarító fiú. Ő nagyon jó pofa volt és bár egy szót sem tudott angolul tök jól elbeszélgettünk. Ez pusztán amiatt volt, hogy ő vette a fáradságot, hogy sokszor próbáljon valamit elmagyarázni. Például tőle megtudtam, hogy nem egy gyerek jajgat, hanem egy nagyon idős nő, akinek már nem volt minden rendben a fejében és két féle „műsora” van: vagy az anyját hívja vagy cigarettáért kiabál.

Megtudtam tőle, hogy heti ötször 6 órát dolgozik és ezért mindössze nettó 900 eurót kap. A végén már konkrétan el akart venni feleségül, miszerint nagyon illünk egymáshoz, mert pont egyidősek vagyunk. Azt hiszem a választásában nagy szerepet játszhattak az anyagiak is.

Rachid jobbulást kívánó cetlije diszkréten kitakart telefonszámmal.

Azt egész sokan megkérdezték, hogy honnan jöttem, meg hogy milyen nyelven beszélek, de általában nem tudták, hogy létezik olyan, hogy Magyarország. Szombatra már egész jól kidolgozott válaszom volt: „Szet ün péji á koté dö Otris”. Mert általában Ausztriáról már hallottak. Azt nem érdemes mondani, hogy Közép-Európa, mert rögtön rávágták, hogy Európa közepe Brüsszel, Kelet-Európától meg azzal próbálkoztak, hogy akkor orosz vagyok-e.

A műtőből nem sokat láttam, mert nem volt rajtam szemüveg, de karácsonyfa volt. A műtétből meg semmire nem emlékszem.

Kb. 3 és fél óra múlva ébredtem és iszonyatos hányingerem volt, valószínűleg az altatógáztól. Aztán elmúlt és sokkal jobban lettem, ráadásul az orvos közölte, hogy nagyon jól tettük, hogy nem halasztgattuk tovább a dolgot, mert kellett már nagyon a műtét.

Szombaton meglehetősen virgonc voltam, de ez valószínűleg annak köszönhető, hogy tele voltam fájdalomcsillapítóval meg hormonnal.

Olyan 2 óra körül jöttem végül haza. Elhoztam a trombózis megelőző harisnyát is, amit vagy háromszor szóltak, hogy feltétlen hozzak el, csak sajnos azt nem sikerült megértenem, hogy mikor is kéne viselnem.

Összefoglalva: igazából az ixelles-i kórházat csak francia anyanyelvi beszélőknek ajánlom. Szerintem, még az se vágjon bele, aki nagyon jól tud franciául, mert még így sem lehet egyenlő a helyzet. Ennek nem az az oka, hogy bárki ne lenne kedves, vagy ne dolgoznának jól, mert tényleg semmi panaszom nem lehet az ellátást illetően, hanem az hogy nagyon rossz és kiszolgáltatott érzés, ha az ember nem tudja, pontosan mi történik körülötte.

És mivel fogalmuk sem volt, hogy hogy kéne adminisztrálni, amikor valaki nem a belga biztosítási rendszerben van benne, szerintem ezzel is futok majd még egy két kört.

Tehát ha legközelebb netán újra kórházba kell itt mennem, akkor olyan helyet fogok választani, ahová sok expat meg mindenféle eu-s népség jár. És nem azért mert bármi bajom lenne azzal, hogy szerintem én voltam az egyelten európai származású az épületben (az orvosom pl. brazil és libanoni keverék, de amúgy maronita keresztény és nagyon helyes), hanem mert valahogy jobban biztonságban érzem magam, ha nem úgy néznek rám, mint egy űrlényre.

És az is kiderült, hogy franciául azért már bőven kommunikáció képes vagyok. Úgy tűnik, hogy eljutottam arra a szintre, hogy ha elkezdenék olyan társaságba járni, ahol végigvárnák, hogy mit makogok és esetleg ki is javítanának, akkor már elég gyorsan tudnék fejlődni.

Genval

Nem panaszkodhatom a hétvégével kapcsolatban.

Végül is teljes mértékben szórakoztatva voltam. Szombaton vendégségben voltunk, vasárnap meg kirándulni.

Igazából nem volt olyan óriási kirándulás, mert csak 15 km-re voltunk Brüsszeltől, de azért jó volt kimozdulni és nekem nagyon tetszett.

Genvalban voltunk.

Tulajdonképpen egyetlen nevezetesség van a faluban: egy mesterséges tó. Illetve a partján van egy kastély, amiből szállodát csináltak. Nagyon szép idő volt, csak a szél fújt nagyon. Szóval körbe sétáltunk a tavat, megnéztünk a madarakat meg a pecázókat, aztán szépen hazamentünk.

Más talán nem is nagyon van Genvalban, mert a város közelsége miatt inkább afféle alvó település, ahová kitelepült néhány nagyobb cég irodaháza.

Ludmila Jevgenyejevna és Mihail Boriszovics. Avagy miből lesz a (z) oligarcha

Az utóbbi időszak legérdekesebb olvasmányát találtam meg a napokban az interneten. Az elmúlt kb. másfél évben Ulickaja, az egyik legsikeresebb kortárs orosz írónő és Hodorkovszkij az egyik legismeretebb, hogy is mondjam mi (pénzember/oligarcha/szabadságharcos/sikkasztó/elítélt) leveleznek.

A cikk arról szólt, hogy ezek a levelek hamarosan megjelennek könyv formájában, illetve leközölt néhány levelet.

http://www.opendemocracy.net/article/russia-theme/the-khodorkovsky-ulitskaya-correspondence

Nagyon érdekes volt olvasni ezeket a leveleket. Ugyan nagyon távoli az orosz valószág, de könnyen lehetett analógiát találni a magyar helyzettel és azzal, hogy hogyan kerül valaki a rendszerváltás környékén helyzetbe. Hogyan szerez vagyont és hatalmat és mihez kezd azzal.

Ugyan csak 4 levelet tudtam egyelőre elolvasni, de elképesztő volt, hogy mintha Kádár János kiabált volna a sorok közül: azzal érvelt, hogy miért is volt jó, hogy akkora szeletet hasított ki a korábbi állami tulajdonból, hogy az anarchia nem jó és ha már úgyis valakinél kell lennie a vagyonnak, akkor az a legjobb helyen nála van.

Szintén érdekes volt olvasni, hogy hogyan jutott el arra a felismerésre, hogy létezik olyan, hogy “társadalmi felelősség”. 10 (!) év kellett neki hozzá.

Azt hiszem, ha egyszer valaki megírja a Hodorkovszkijhoz hasonló nagyjából 8-10 oligarha párhuzamos élettörténetét, az gyakorlatilag megírja az orosz rendszerváltás történetét is.

Természetesen ez még egy ma is alakuló történet és nem tudhatjuk, hogy mi lesz pl. Hodorkovszkijjal. Tényleg szabadsághős és kizárólag politikai okok miatt kell Szibériában szenvednie? Vagy egy csibész tolvaj és az a csoda, hogy ilyen sokáig megúszta?

Majd meglátjuk! Addig is nagyon várom, hogy lefordítsák a könyvet vagy magyarra, vagy angolra és elolvashassam a levélváltás folytatását is.

Hálaadás és maci, ami macskának néz ki

Nincs szó arról, hogy itt a messzi Belgiumban teljesen elamerikaiasodtunk volna.

Kedves barátom később jött vissza Halottak Napja után mint én, így gondoltam csinálok neki valami finomat, mire megérkezik. Az első ötletem a liba volt, de azt itt meglehetősen nehéz beszerezni. Ezt kacsával gondoltam helyettesíteni, de kedves barátom nem szereti. Kiderült a pulykáért sincs oda, így maradt a marhahús.

A közértben itt lehet tőzegáfonyát, azaz cranberryt kapni. Eddig csak lé formájában találkoztam ezzel a növénnyel, ezért rögtön eldöntöttem, hogy veszek egy zacskóval és kipróbálom az amerikai hálaadási vacsora egyik fő összetevőjét: az áfonyaszószt.

Több receptet végignéztem az interneten és kialakítottam a saját verziómat, ami nem túl forradalmi: narancshéj és szerecsendió van benne, de kihagytam az összes karácsonyi fűszert, így nincs benne sem szegfűszeg, sem fahéj.

A bogyó nagyon érdekes. A hitem megdőlt abban, hogy létezik 100%-os áfonya lé, mert a bogyó üreges és nem túl lédús. Nyersen nagyon savanyú, fanyar íze van. Tulajdonképpen cukorszirupban kell megfőzni, amibe ha beletesszük a bogyókat, akkor szétdurrannak. Mivel nagyon magas a pektin tartalma, ahogy hűl, úgy sűrűsödik. A végeredmény nekem inkább lekvárszerű lett mint szósz, de nagyon finom. És bár nem kéne szénhidrátot ennem, annyira megtetszett ez az íz, hogy ha még kapok, venni fogok még egy zacskóval és csinálok egy kis üveggel.

Szóval végül főtt marhahús lett áfonyaszósszal. Nem állítom, hogy az áfonyaszósz átütő sikert aratott, de a marhahúsnak és a levesnek sikere volt.

Az idei év nagy divatja itt az ál-kézikötés. A boltok tele vannak olyan pulóverekkel, sapkákkal és egyéb cuccokkal, amik úgy néznek ki, mintha kézzel kötötték volna őket. Valószínűleg ennek kapcsán jutott kedves barátom eszébe, hogy kössek neki egy sálat. Csavart mintával! Kicsit körülnézve a fonal piacon és őszintén szembenézve saját korlátaimmal, ez valószínűleg nem fog megtörténni.
Viszont mikor otthon voltam, előkerestem a kötőtűimet, sőt vettem is egy új párat, meg horgolótűt is. És ha már ott voltak, ki is hoztam őket. De előtte még csináltam egy medvét maradék fonalból, amit kedves barátom lemacskázott. Íme!

Izé

Tegnap e-mailt váltottam Kornis Mihállyal.

Kedves barátom mostanában sokat ismételget egy mondatot: "Szeretnék hasznos tagja lenni a társadalomnak." Én ezt borzalmasnak találom és mondtam is neki, hogy ilyet az ember csak szorult helyzetben mond. Valahogy a Kékfényben vagy a feltételes szabadlábra helyezést megelőző tárgyaláson tudok elképzelni ilyen műmondatokat.

Valamiért beugrott, hogy Kornis Mihálynak van egy írása, amiben egy szülőgyilkos férfi nyilatkozik a tévének. Úgy emlékeztem, ez a mondat is szerepel benne, ám végül kiderült hogy nem. Mikor otthon voltam Halottak napjára, előkerestem a Végre élsz mindkét kiadását és benne a Halálfolklór 9. írását. Az egyik a rendszerváltás előtt, a másik utána jelent meg. Meg is találtam az írást, amit a mai napig szenzációsnak találok. Noha a szöveg nagyon rövid sajnos nem találtam meg az interneten, ezért nem tudom idelinkelni. Ha legközelebb hazamegyek, talán majd bepötyögöm.

Azt vettem észre, hogy a két kiadásban két szövegváltozat szerepel, noha az eltérés mindössze egyetlen szó: izé.

Ahogy a neten keresgéltem, az írást ugyan nem találtam meg, de kiderül Kornis Mihálynak van egy nagyon szépen megcsinált honlapja:

http://www.kornismihaly.hu/

És mivel van rajta levél írás funkció is, úgy döntöttem, megkérdezem magát a legilletékesebbet, hogy van-e valami jelentősége annak a bizonyos izének.

Kornis Mihálynak – bár soha nem találkoztunk személyesen – fontos helye van a (szellemi) életemben. A 20-as éveim elején ő volt a kedvenc kortárs magyar írom. A Végre élsz, a Félelem dicsérete és mindenek előtt a Napkönyv a legfontosabb olvasmányélményeim közé tartoznak és bizonyos szempontból a mai napig főleg a Napkönyvhöz képes döntöm el egy-egy írásról, hogy jó-e. Kicsit neki is köszönhető a féléves bölcsészkari kitérőm, bár így utólag örülök neki, hogy munka szempontjából nincs közöm sem színházhoz, sem irodalomhoz.

Útjaink valamikor a 90-es évek legvégén kezdtek szétválni. És bár különbözően látjuk a világot, a mostani írásai nem emiatt, hanem pusztán ízlésbeli különbség miatt tetszenek kevésbé.

A fenti szellemi rokonság miatt esett nagyon jól, hogy Kornis Mihály vette a fáradtságot és válaszolt a kérdésemre.

Tudom, hogy kedves barátom gurulni fog a nevetéstől és megint hallgathatom, hogy teljesen feleslegesen agyalok. Kiderült ugyanis, hogy annak a bizonyos "izé"-nek semmi jelentősége nincs. A szerző már nem is emlékszik rá, hogy miért változtatott a szövegen.

Ugyanakkor számomra továbbra is fontos ez az egyetlen szó. Egyszerűen jobb tőle az írás, ha ott van. Tudom, hogy a szöveg nélkül érthetetlen, amit írok, de nekem "izé"-vel az amúgy is keserű és ironikus szöveg kap még egy csavart, és világossá válik, hogy a beszélő egy pillanatig sem gondolta komolyan, amit mond.

Kakasülőn

Múlt héten végre eljutottunk az Operába. Régi terv volt ez már, mivel gyakran panaszkodom az ál-középosztálybeli életmódunk miatt. Bár kedves barátom csillagszemű barátja szerint itt az opera nem tartozik a felsőbb osztályok kötelező szórakozásai közé, mert aki igazán menő, az Párizsba jár színházba.

Kedves barátommal tanakodtunk, hogyan is öltözzünk fel. Bár én sem öltöztem királylánynak, azért azt hittem valamennyire ki kell csípni magunkat. Tévedtem, kedves barátomnak lett igaza. Még farmerban is túl voltunk öltözve a többi erkélyi nézőhöz képest.

Talán az is meghatározza az opera – nem túl magas – rangját itt, hogy maga az épület a város egyik legrosszabb hírű részén áll. Ugyanakkor az épület szép és a méretéhez képest meglepően sok ülőhely van benne. Összesen 5 emelet van, aminek természetesen a tetején van a kakasülő. Az egyetlen rossz ötlet az estével kapcsolatban az volt, hogy oda vettünk jegyet. Az erkély valami hihetetlenül meredek. Csak 7 sor van, de simán 45 fokos szöget zár be a vízszintessel és az előtte lévő sorban ülők nyakánál van az ember lába. Én ezt inkább érdekesnek, mint félelmetesnek találtam, de kedves barátom tériszonyos, úgyhogy gyakorlatilag nem merte elengedni a székkarfát. Ugyanakkor a meredekség ellenére sem látni már az erkélyről a feliratot. Szóval bármilyen csábító is a 12 eurós jegyár tériszonyosoknak és olyanoknak, akik olvasni szeretnék a feliratokat nem ajánlom ezt a helyet.

Sztravinszkij The Rake’s Progess (magyarul a Léhaság útja) című operáját néztük meg:

Itt lehet néhány részletet megnézni a színház honlapján:

http://www.lamonnaie.be/demunt-1.0/programma/productie.jsp?id=10786&seizoen=2009

Én korábban csak Wagner operákat láttam (a teljes Ringet), mert Kertész Imre nyomán úgy gondoltam, hogy igaza van, mikor azt mondja, hogy nem érdemes az operához hozzászokni. Vagy szeretni kell, vagy nem. És bár alapvetően tetszettek a Wagner operák, az elmúlt közel 10 évben nem éreztem ellenállhatatlan vágyat, hogy operaelőadásokat nézzek.

Ez az előadás teljesen más volt, mint az általam eddig látottak. A rendező az ’50-es évek Hollywoodjába helyezte át a történetet – ami egy hirtelen meggazdagodott férfiről szól, aki tönkre teszi a saját életét és a végén megőrül – ezért nagyon modern és látványos volt minden. Már szó nincs arról, hogy nagyon kövér emberek lecövekelnek a színpad egyik sarkában és baromira énekelnek. Ez az előadás fizikailag, mozgásban is sokat kívánt az énekesektől.

Az előadás másnak is tetszett. Itt egy magyar nyelvű kritika róla:

http://www.criticailapok.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=36594

Mindennel együtt egy kellemes és kalandos este volt, úgyhogy remélem, megyünk még az Operába.

Veszélyes élet Brüsszelben

Ma megjelent egy nagyon érdekes cikk a Die Weltben:

http://www.welt.de/politik/ausland/article4896017/Bruessel-ist-Europas-Hauptstadt-des-Verbrechens.html

A cikk arról szól, hogy nagyon sokat romlott a közbiztonság Brüsszelben és pár hete egy német EU parlamenti képviselőt is kiraboltak.

Én nem veszem észre, hogy ennyire rossz lenne a helyzet, de nem is nézek ki kirablásra érdemesnek a 7 éves Nokia mobilommal. Ugyanakkor én is ismerek olyat személyesen, akit már kiraboltak.

Nálunk a házban törtek be a pincei tárolókba a múlt héten és vittek el belőlül cuccokat. Gondoltam is milyen szerencsések vagyunk, hogy nekünk még nincs tárolónk. Hová is lettem volna, ha ellopják Mr. Pinna győzikés párnáit vagy csodás gyertyatartóit?!

Végül is rajtunk a bűnözési hullámnak csak széle söpört át: kedves barátom lámpáját lopták le a biciklijéről a közért előtt. Ijesztgetésként egy kis halloweeni dekoráció a szomszédos szocio-házról.

Sült ló és környezetvédelem

Múlthéten kénytelen voltam pogácsát sütni, hogy ne kelljen kidobni a tévedésből tejfölként azonosított tejterméket. Sajnos nem volt pogácsaszaggatóm, így a karácsonyi sütőformáimat használtam. Mivel a legkerekebb forma a hintaló volt, ezért főleg azzal szaggattam ki a tésztát, bár volt néhány karácsonyfa és angyalka is. Nagyon nosztalgikusra sikerült a sütés, mert pont vendégségbe jött hajdani lakótársam, akivel tavaly sütöttünk mézeskalácsot és nagyon megörült a lovaknak.

Nyilván nem múlt el az a 4 év nyomtalanul, ami környezetvédelmes projektekkel töltöttem, így többi között ezért vagyok lelkes híve a szelektív hulladékgyűjtésnek. A napokban sikerült feledhetetlen perceket szereznem a ház takarítóinak. Nálunk külön kuka van a vegyes szemét mellett az üvegnek, a műanyagnak és a papírnak. Én ezeket külön is szoktam gyűjteni és időnként leviszem a kukába. Történt, hogy kifogyott az oliva olaj, és vettem helyette újat. Mikor levittem a szemetet, a többféle hulladék miatt nagyon tele volt a kezem, és nem figyeltem oda rendesen. Így esett meg, hogy az üres üveg helyett a telit kaptam fel és vágtam bele az üveges hulladékgyűjtőbe. A durva az, hogy nem is tűnt fel, hogy mit csináltam, csak másnap, mikor oliva olajat akartam használni. Lementem megnézni az eredményt, ami nem volt túl szívderítő: a sok üvegcserép szépen össze volt kenődve a fél liter olajjal. Biztos átkozták a barmot a takarítók, aki ezt csinálta.

Ma is sütöttem pogácsát, de továbbra sincs pogácsaszaggatóm, mert nem lehet kapni a közértünkben. Viszont beszereztem egy újabb süteményszaggató készletet, amivel a szombat és kedves barátom tiszteletére Dávid csillagokat és szívecskéket szaggattam. És mindezt meg is örökítettem a petrezselyem között.

Palacsintás király(lány)

Köztudottan fogyókúrázunk szeptember eleje óta.

Egyelőre nincs sok hatása, konkrétan egy grammot sem sikerült fogynom, viszont rettenetesen növeli a feszültséget. Hétvégén úgy döntöttem, hogy minden le van szarva és csinálok valami jó kaját.

Első körben palacsintát sütöttem. Nem lett igazán jó, ami részben az elektromos tűzhely és a teflon edény számlájára írható, részben pedig a nem túl sikerült tésztáéra. Nekem újdonság volt, hogy lehet kapni légmentesen lezárt darált mákot. Hoztunk is egy csomaggal, amit most kibontottunk és kedves barátom házi málnalekvárjával együtt, igazi hazai ízeket sikerült varázsolni.

Úgy gondoltam, hogy az nem létezik, hogy nem tudok normális palacsinta tésztát keverni, így vasárnap újra megismételtem ebédre a palacsinta sütést. Az eredmény sokkal jobb lett, de még mindig nem volt az igazi. Este úgy éreztük, hogy még mindig van hová fejlődni palacsinta ügyben. Kedves barátom csak úgy simán odaállt és kb. 5 perc alatt minden méricskélés nélkül előállította a tökéletes palacsinta tésztát, ami természetesen teljesen csomómentes is volt. Azt meg jó megettük lengyel túróval.

Emellett sütöttem kard halat, baromi csokis meggyes sütit, véletlenül szuflét, és mindent, ami a hűtőben vagy a teraszon volt és be lehetett panírozni, mert nem akartam, hogy tönkre menjen és ki kelljen dobni.

A szuflét úgy sikerült előállítanom, hogy megpróbáltam az eredeti csokis sütit fehércsokiból megcsinálni, de azzal nem számoltam, hogy az már eleve tele van zsírral, minthogy szinte csak kakaóvajból van. Így nagyon kevés volt a liszt és nem is szilárdult meg, viszont a tojás hab szépen megemelte. Úgyhogy a végén keletkezett egy sűrű tejkrémszerű édes massza, amit kanállal lehetett enni. Teljesen vétetlenül, de szinte megcsináltam ezt a receptet.

Legközelebb megpróbálom igazi szuflénak megcsinálni, akkor meg majd tuti süti lesz belőle.

Összefoglalva: a fogyókúra akkor a legjobb, amikor szünet van és gurulni sem tud az ember a sok finomságtól.

Továbbá biztosíthatom kedves barátom, hogy van egy olyan terület, ahol én, aki mindig versenyzik, nem fogok versenyezni vele: a főzés.

Lehet egy kérdéssel több?

Gyerekkorom népszerű vetélkedője volt Egry János műsora, ahol fényképeken látható tárgyakról kellett kitalálni, hogy mit is látunk. Sajnos a műsor címe nem jut eszembe, ha valakinek beugrik, legyen szíves, írja be a kommentekbe! Az ezen a képen látható tárgyról elárulom, hogy micsoda: kivi evő kanál.

Tavaly jutottam hozzá, mikor is lakótársam kapta valamilyen repi ajándékként. Talán egy éve is van, hogy kivit ettem, így ott hevert ez az érdekes tárgy a fiókban anélkül, hogy bármire is használnánk. Na, de hétvégén találtam neki feladatot: egészen tökéletes a szalagparkettán lévő festék cseppek felvakargatására. Ha bárki szeretné használni, akár kapargatásra, akár kivi evésre, csak szóljon, szívesen kölcsönadom. (Tökéletesen le van tisztítva, így bátran lehet vele enni.)

Úttörőtábori hangulatban

Teljes erővel dübörög a festés. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a hálószobából gyakorlatilag minden ki lett hordva, a cuccok nagy részét rejtő óriás szekrény is üres, tartalma a nappaliban az egyik kanapén van toronyba halmozva. Ezzel párhuzamosan tegnap átjött az egyik régi pajtim a csodálatos fúrógépével és megszerelte a székeket. Aki már volt nálunk vendégségben, tudja mennyire veszélyesek voltak a "Pinna-féle gyilkos székek".

Az fúrástól-faragástól, no meg a festéstől teljesen úttörőtábori a hangulat. És bár elég zavaró, hogy szinte lehetetlen bármit is megtalálni, régen nevettem annyit, mint az elmúlt napokban. Kedves barátomból csak úgy dől a hülyeség. Annyi vicceset mondott tegnap, hogy már komolyan gyanakodni kezdtem, hogy szívott valamit.

Mivel leülni sincs nagyon hová, tegnap már 10-kor elkészítettük tábori ágyainkat és bemásztunk. Bár megállapítottuk, hogy még soha nem feküdtünk le ennyire korán, természetesen még 2 órát beszélgettünk az élet dolgairól. Az éjszaka nem sikerül ennyire jól: az idegen hely miatt fél éjszaka mászkáltam és kedves barátom is felkelt már 6-kor.

Tegnap még csapatépítőzni is voltam. Először szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy lehet-e egy egész napon át gyilkosost játszani egy farmon, de végül ez lett az egyik legjobb csapatépítő, amin voltam. Szóval, ha jók a szervezők és jók a feladatok, akkor nagyon jó kis játékok lehet csinálni, akár egy teljes napon át.

Egy kellemes hétvége

Ugyanaz a történet más szemszögből. Számomra a hétvége péntek délelőtt kezdődött, mikor megtudtuk a jóhírt: megérkezett kedves barátom belga személyi igazolványa. Ez nem tűnik annyira nagy hírnek, de sok papírozás, ügyintézés van mögötte és összesen 158 napig tartott a dolog, de túl vagyunk rajta. Ugyan aznap nem sikerül átvenni magát a kártyát, mert délután nem volt ügyintézés, de hétfőn erre is sor került, ami egy kis cider elfogyasztásával ünnepeltünk. Kedves barátom nem volt hajlandó meghallgatni Bródy János Személyi igazolvány című számát, de én azért beszúrom ide, hogyha valakinek kedve támad meghallgatni, akkor megtehesse.

Este megünnepeltük a zsidó újévet. Nem kell valami nagy dologra gondolni, mert anélkül, hogy megszegjük a zsidó vallás összes parancsolatát, nem mehettünk túl messzire. De volt sólet, kalács, méz, meg alma helyett körte. A kalács nagyon édesre sikerült, úgyhogy nem is a sólethez ettük, hanem csak úgy önmagába, úgy viszont finom volt. De ez nem nagy baj, mert azért eszik, hogy édes legyen a következő év, így remélem, nekünk nagyon édes lesz. Legközelebb akkor találkoztunk a zsidó újévvel, mikor vasárnap a Parc Léopoldban belefutottunk egy népes zsidó családba, akik a ruhájukból ítélve pont valami ünnepségről jöhettek.

Szombaton kicsit rossz kedvem volt. Reggel vonatjegyet vettem és a jegyre ráírták a vásárlás dátumát, ami 2009. szeptember 19. volt. Elég élesen hasított belém a felismerés, hogy apám 60 éves lenne ezen a napon. Közben pedig majd 20 éve halott. Ezen elpörögtem egész nap. Mondtam is kedves barátomnak, hogy ha ezeket az időpontokat rávetítem, akkor december végére halott lenne. Valahogy nem örült az ötletnek.

Este meglátogatott minket kedves barátom szépszemű barátja, aki nagyon kedves és vicces fiú. Úgyhogy kellemesen el voltam szórakoztatva.

Vasárnap meg ugye biciklis napunk volt. Noha már hetek óta rendszeresen biciklizünk, azért én még mindig nem tudtam megítélni, hogy mennyit is bírok. Az eredeti tervem az volt, hogy majd elmegyünk a Montgomeryre, aztán ha nagyon nem megy a dolog, akkor majd valahogy hazatolom a biciklit. Ezzel szemben sikerült még magamat is meglepni azzal, hogy egy kb. 500 méteres nagyon meredek szakasz (Jourdan – Chasse) kivételével végigtekertem a 18 km-es távot. Bár kétszer kicsit meghaltam, azért alapvetően végig élveztem a dolgot. Jó volt az úttesten biciklizni teljes biztonságban, jó volt betekerni a munkahelyemre (még ha meg is mosolygott a biztonsági őr), elmenni a Palota kertjébe, vagy a Jourdanra biciklivel. Szóval nekem nagyon tetszik az autómentes nap és alig várom, hogy megint legyen.

Az egyetlen, ami kicsit keserű szájízt hagyott maga után az az, hogy ismét rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyszerű eset. Ahogy kedves barátom mondaná, egész héten "nyígtam" és a vége bizony az lett, hogy megint mindent megkaptam, amit akartam. És bár tényleg sajnálom, hogy időnként nemtelen módszerekkel is harcolok, tudom hogy hiába fogadnám meg, hogy többet nem csinálok ilyet. Én egyszerűen valóban nem látom menet közben, hogy mennyire durva tudok lenni időnként.

goûtez à une autre mobilité!

ezzel a felhívással üzentek a brüsszeli autósoknak és teremtenek lehetőséget az önfeledt biciklizésre egy, az amúgy állandóan bedugult fővárosban.

... avagy, egy autó mentes vasárnap Brüsszelben.

Nem kezdeném azzal, hogy otthon úgy, itt meg így zajlik egy próbálkozás, amelynek nincs más célja, csak néhány órára teremteni egy benzin gőz, duda és rohanás mentes vasárnapot az itt lakóknak. Persze vannak hangzatos célok, de azt tudjuk nem ér sokat, de mégis jó program, akár csak egy nap erejéig is.

Reggeli ébredés után meglepő volt, hogy valóban üresek az utak . Nem csak a vasárnap reggeli hangulat miatt, hanem, mert valóban komolyan veszik , hogy ma "autó mentesen" kell közlekedni biciklivel, görkorival, deszkával, vagy gyalog.

Elindultunk a Merode-ra hogy a parkon keresztül eltekerünk majd a Schumanig, a Luxemburg tér, vissza a Trône-ra , királyi palota kert, Jourdan és haza. Kilométerben ez kb. 18 km, de hála ennek a sík országnak, ahol az összes dombot Brüsszelen belül halmozták fel (szerintem), kicsit kimerülve érkeztünk vissza.

Természetesen folyamatosan gondoskodtak arról, hogy ne unatkozzunk. A tekerés bármennyire is fárasztó volt, a promóciók engem mindig jókedvre derítettek. Kaptunk ingyen vizet, és a környékbeli sajt termelők választékát is sikerült arcátlanul végig kóstolni. A parkokban animátorok gondoskodtak a hangulatról, igaz a célcsoport általában a 4+ -os generáció volt, de találtunk kedvünkre valót, mi is.

Kötöttünk a vas paripára léggömböket, de sajnos csak a fotózásig bírták, mert utána mind a négy önállósította magát és felkúszott az égbe.

Tervbe vettük, hogy a Jourdanon majd megtömjük a már jól kikoplalt bendőnket sült krumplival, de utunkba került egy lángosos, aki nem kis meglepetést okozott. Néhány pillanatra elkapott a nosztalgia és dacoltunk mindennel, még a sorban állás viszontagságait is vállaltuk, hogy az olajban sült kelt tésztát, fokhagymával, sajttal és tejföllel az arcunkba toljuk és utána jól eltömődve tovább tekerjünk, az akkor még lejtősnek hitt terepen, haza felé. A lángosos kifejezetten magyarosra vette a figurát, mert a kiszolgálás otthon jól megszokott módon " a vevő türelmére" volt bízva, de mindent elfeledtetett az ,hogy csupa honfitársunk vett körül minket és lehetett magyarul kérni, az eladó pedig azt mondta " egészségedre". Ennyi pont elég azt hiszem, hogy a néhány perces idő utazás ne csapja ki a szánk szélét, mint egy herpesz.

A lángos olyan volt, mint otthon, nem "magyar módra" készült, hanem úgy ahogy kell, olajos-fokhagymás és utána a gyomor tájékon a kellemes és bizsergető érzés, ami utólag azért annyira nem is kellemes. De mit tegyünk a lángos már csak ilyen.

Összességében az -autó mentes nap- ötlet nem rossz, főleg akkor, ha valóban autó mentes nap lesz belőle és nem csak egy köz felháborodást okozó útelzárásként éli meg az ember. Akár közösség kovácsoló hatása is lehet, mert hazafelé tekervén azt láttuk, hogy egy kertvárosi hangulatú kis utcában a lakók asztalokkal torlaszolták el az utat, körülülték és beszélgettek, ettek-ittak, mosolyogtak. Lehet csak egy évben egyszer teszik, de legalább megteszik, sőt az arra tekerőt frissítővel kínálták, amiről otthon, álmodni sem mernék.

Érdekes és egyben kellemes nap volt, lehet több kellene belőle, ha másért nem talán csak azért, hogy kedvünkre tekerhessünk akár keresztbe is az utcákon, mert a KRESZ-t a biciklisek sem ismerik:)

Motivácó

Tegnap ismét szembesülnöm kellett azzal, hogy ez mennyire fontos.

Én kb. 2 éve kezdtem a francia tanulást, de valahogy soha nem voltam igazán elszánt, mert végső esetben azért gyakorlatilag mindent el lehet intézni angolul Brüsszelben. Korábban már említettem, hogy a számolással komoly problémáim vannak még ennyi idő után is. Tegnap kedves barátommal olyat játszottunk, hogy egy számítógépes program véletlenszerűen számokat diktál, amiket le kell írni. Ő kemény 2 hete tanul franciául. Ehhez képest a következő eredmény született: 0 és 20 között mindkettőnknek 2 hibája volt. 0 és 80 között már neki volt kevesebb hibája, 100 felett már nem akartam versenyezni.

Remélem, a sokáig tart majd a lelkesedése francia tanulás ügyben! :-)

Biciklivel Brüsszelben

Ennek a bejegyzésnek azért erősen nagyzol a címe, mert én egyelőre csak az Auderghem – Stockel viszonylatról tudok bővebben nyilatkozni.


A történet úgy kezdődött, hogy kedves barátom kihozatta a biciklijét Brüsszelbe. Természetesen azonnal eszembe jutott, hogy akkor én is. Az ár nem volt annyira borzasztó (45 EUR) és ott állt évek óta a biciklim a pincében kihasználatlanul, szóval tényleg itt volt az ideje, hogy újra elővegyem.

A bicikli átnézése és a váltó megjavítása nagyon furcsa tapasztalat volt. Két bicikli szerelővel próbálkoztam, az egyik hihetetlen bunkó volt és még ahhoz is hülye, hogy lehúzzon. Azonnal le kellett volna vennie, hogy teljesen amatőr vagyok, úgyhogy szinte bármennyit kérhetne, ehhez képest kioktatott, hogy ő hozzá se nyúl poros biciklihez és különben is. Ja! És egy sima átnézésért 8.000 Ft-ot akart. A másik biciklis viszont tök kedves volt, mivel tudta, hogy utazik a bicikli Brüsszelbe, ezért előre vette és mindössze 500 Ft volt a munkadíja. Összességében sikerült megint belefutni a magyar szolgáltató ipar problémájába: teljesen kiszámíthatatlan, hogy mit kap az ember a pénzéért és valahogy a többség nem igen akar dolgozni. Emellett viszont vannak nagyon szorgalmas és kedves iparosok is, csak sajnos ők vannak kevesebben.

Mindenesetre a bicikli elkészült és még egy csodás bevásárló kosár is került az elejére. A szállítás is simán lezajlott és már az erkélyen várt a bicikli mire megérkeztem.

Az eleje elég szörnyű volt, mert nagyon elszoktam a tekeréstől. De mostanra sokat javult a dolog. Épp tegnap beszéltük, hogy szeptember 1-je óta, hétfő és szerda (francia tanfolyam) kivételével minden nap voltunk biciklizni.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a házunktól vagy el tudunk tekerni a Beaulieu metró megállóig (1,5 km) vagy a Stockel metró megállóig (3 km) és vissza. Az egész úton van kiépített bicikli út, ami a parkon át vezet. Én azért szeretek itt gyakorolni, mert egyelőre nagyon bizonytalan vagyok. És bár voltunk kétszer közértben biciklivel én még nem merek tekerni az autók között. Első alkalommal még meg akartam halni 6 km letekerése után, de mostanra már nem különösebben megerőltető, sőt hamarosan új kihívásokat kell keresünk, hogy ne legyen unalmas a tekerés. Most arra "edzek", hogy szeptember 20-án, az autómentes napon betekerjünk vagy a munkahelyemre vagy valahová a Schuman környékére.

Kedves barátom ennél sokkal sportosabb: ő iskolába is biciklivel megy. Az elején ez nem volt annyira könnyű, mert bár Belgium sima mint a rajzlap, Brüsszelben meglepő emelkedők vannak. Mostanra kikísérletezte a legjobb utat és már meghalás nélkül tud betekerni. Sőt ő már a Merode-ra is eltekert a Chasse-on keresztül, ami azért nem annyira egyszerű, mint amilyennek hangzik, mert a cél előtt van egy komoly emelkedő.


A sportéleten kívül anyagilag is elég hasznos a dolog, mert sokkal kevesebbet költ buszjegyre, mint eddig.

És hogy milyen Brüsszelben biciklizni? A parkban nagyon kellemes, de a hétvégéket csak erős idegzetűeknek ajánlom. Iszonyat sokan vannak és elég sok az idióta. Azt nem mondhatom, hogy így a belgák, meg úgy a belgák, mert eddig egy japán és egy lengyel gyereket sikerült majdnem elgázolnom. De nem ők tehetnek róla, hanem a hülye szüleik. Amúgy meg vannak olyan rejtélyei az életnek, amivel soha nem szembesültem volna biciklizés nélkül. Vajon hogy tud egy nő és egy öleb elfoglalni egy egész kb. 6 méter széles utat? Vajon miért szeretnek az emberek egymás mellett összekapaszkodva (!) biciklizni? És vajon minden út gyári tartozéka-e egy nagyot taknyolt, ordító gyerek?



Az utcai közlekedésről nem tudok még sokat mondani, de barátom nem panaszkodott az autósokra. Amit érdekesnek találok, hogy már megint hülyének nézik az embereket Magyarországon. Most olvastam ezt a cikket az Origón és meglepett, hogy az ellen a 2 dolog ellen ágálnak a legjobban az okosok, ami itt teljesen természetes: a biciklisek általában behajthatnak szemből az egyirányú utcába és többnyire nincs kiépített bicikli sáv (mert nagyon keskenyek az utcák), csak egy csík, és még sincsenek tömeges bicikliz gázolások. Ennek szerintem, két oka van: egyrészt itt nagyon vigyáznak mind a gyalogosokra, mind a biciklisekre, másrészt bíznak abban, hogy az emberek nem hülyék és képesek egymás mellett közlekedni.

Úgy látom, hogy kb. novemberig tudjuk majd használni a bicikliket. Aztán ha marad a lelkesedés, akkor tavasszal vennem kell majd egy új járgányt. Kiderült, hogy egyszerűen kicsi a biciklim. Noha kedves barátom teljesen felemelte nekem az ülés és a kormányt, még most sem tudom az ideális mértékben kinyújtani a lábam.

A sportélet része, hogy hoztunk egy fittball labdát is, de ez egyelőre csak kedves barátom karizmainak tett jót, amikor felpumpálta. Eddig egyszer ültem rajta 2 percet. Ha történik valami, majd tudósítok róla.

Pázmánd. Nem a reklám helye

Ez egy régi történet és úgy fog tűnni, hogy reklámozom a helyet, pedig nem.

Még augusztus elején, mikor hazamentem szabadságra, kitaláltuk, hogy egy nagyon rövid 1 éjszakás "kirándulást" kéne tenni valahol Pest közelében. Kézenfekvő választásnak tűnt a Velencei tó, de mégis azonnal problémával találtunk magunkat szembe: senki nem akart nekünk szállást adni egyetlen éjszakára.

Sok-sok telefon és kutakodás után rá kellett jönnünk, hogy még mindig nem elég nagy a válság, ha az emberek ennyire nem akarnak pénzt keresni. Ekkor úgy döntöttünk, hogy tágítjuk a kört és kicsit távolabb is nézelődünk a tótól.

Végül nagy szerencsével sikerült megtalálni Pázmándot és azon belül is a Manó Vendégházat.

A házról és gazdáiról tényleg csak a legjobbakat tudom mondani. Hihetetlenül kedvesek és rugalmasak voltak. Bár elég későn érkeztünk – későn is indultunk kicsit, no meg kétszer eltévedtünk Érden, mert kedves barátom olyan határozottan tudja állítni, hogy ő tudja, merre megyünk, mikor mégsem, hogy nem lehet nem hinni neki – mire megérkeztünk meg volt nekünk rakva a tábortűz. A ház nagyon szép, szinte minden vadonat új benne, a kert is nagyon szépen meg van csinálva. Van benne kis játszótér, tűzrakóhely, ahol lehet bográcsozni, vagy mint mi, szalonnát sütni és egy külön hely grillezéshez, nagyon szép lugassal.

Az egyetlen, ami nem volt annyira jó, az az ágy, amiben aludtunk. A szobák nagyon szépen vannak berendezve, és megtartották az eredeti bútorokat. Biztos sokak nagymamájának volt olyan fakeretes kinyitható ágya, ami itt van. Noha az ágy nagyon jól néz ki és azonnal elindítja a nosztalgikus érzéseket, elég kicsi volt kettőnknek. Valahogy gyerekkoromból az maradt meg, hogy mennyire nagy ez az ágy, mert természetesen az én nagymamámnak is volt ilyen. Ehhez képest kicsit lelógott a lábam, nálam félfejjel magasabb ágytársamnak meg nagyon lelógott. És mozogni se nagyon mertünk az éjszaka folyamán, mert ha egyikünk megmozdult, a másik azonnal elrepült az ágy másik oldalán.

De ez tényleg csak apró probléma volt.


A szalonnasütés jól sikerült. Másnap pedig elmentünk fürdeni a tóhoz. Tömegközlekedéssel szerintem csak nehezen oldható meg a dolog, de autóval nagyon közel volt, ha jól emlékszem 8 km-re. Mi a szabad strandon voltunk, ami olyan volt, mint általában a szabad standok. Az egyetlen említésre méltó még, hogy elfelejtettem betenni a kontaktlencsémet és magán a strandon nem voltak olyanok a higiéniai viszonyok, hogy ezt ott tegyem meg. Furcsa tapasztalat volt, hogy nem is látok annyira rosszul. Természetesen, mikor hirtelen lekaptam a szemüvegemet, elég bizonytalan voltam, de egy rövid idő elteltével, már meglehetősen nagy távolságból képes voltam felismerni a pajtásaimat.



Ezen kívül voltunk még Érd híres cukrászdájában , ahol a tavalyi ország tortáját – a szatmári szilásat – is megkóstoltuk. Ez én még kétszer megtettem a következő napokban: egyszer az újpesti Horváth Cukrászdában , egyszer pedig a feltalálónál, Pestlőrincen a Zila Kávéházban .

Nekem legjobban a Zila verzója ízlett, de még ennél is jobban bejött az idei országtorta, ami pándi meggyes.

Ami jó, és ami jobb

Az utóbbi időben több ember is volt nálam, illetve körülöttem Brüsszelben látogatóban azzal a szándékkal, hogy eldöntse, szeretne-e Brüsszelbe költözni. Ennek kapcsán újra végiggondoltam, hogy valóban hogy is állok én Brüsszellel.

A korábbi bejegyzéseimből eléggé egyértelműen kiderült, hogy nem sikerült megbarátkoznom a várossal. Mostanában viszont azt veszem észre, hogy kezdem magam egyre jobban érezni. És bár benne van a megszokás is, abban az értelemben, ahogy egyik kedvence B kategóriás német krimimben mondák, azaz: megszokni annyit jelent, hogy elfogadjuk a dolgokat azért, hogy jobban érezzük magunkat. Ugyanakkor itt véget is ér a párhuzam, mert velem – ellentétben a filmmel – semmi rossz nem történt és nem is kellett magamból semmit feladni azért, hogy megszokjak.

Arra is rá kellett jönnöm, hogy óhatatlanul is visszatükrözzük azokat az embereket, akik körülvesznek bennünket. Mivel tavaly engem alapjában olyan emberek vettek körül, akik nem szerették Brüsszelt és nem is akartak maradni, ezért valahogy ez a hangulat határozott meg engem is.

Idén főleg olyan emberekkel találkoztam, akiknek vagy nagy előrelépés Brüsszel, vagy szinte az Ígéret Földje. Az ő szemükön keresztül egy teljesen más várost láttam meg és rájöttem Brüsszel egyáltalán nem rossz hely.

1, Méret: ez „csak” egy 1 milliós város. Ez a méret szerintem teljesen ideális. A dolgok úgy általában közelebb vannak és ennyi embernél már minden megvan, amire szükségem lehet, de még sincsenek túl sokan.

2, Közlekedés kultúra: az autósok ezt valószínűleg teljesen másképp látják, de nekem gyalogosként Belgium tökéletes. Nagyon szeretem, hogy itt a gyalogosok biztonságban vannak, mert az autósok vigyáznak rájuk. A zebrán gyakorlatilag mindig, de egyébként is megállnak.

3, Nyugalom és türelem: persze van hátránya is annak, hogy itt nem kapkodják el a dolgokat az emberek, ugyanakkor én szeretem, hogy szinte senki nem bunkózik vagy türelmetlenkedik.

4, Önállóság: Itt nem támaszkodnak annyira az államra mint otthon, az emberek első körben egyedül próbálják meg megoldani a dolgokat és csak ha nem sikerül nekik, akkor segít az állam. Emiatt a felelősség is sokkal nagyobb, amit szerintem Magyarországon sokkal kevesebben tudnának jól kezelni, és élni az adatott szabadsággal.

5, Szabadság: noha az állam bizonyos dolgokban kicsit túlspílázza (pl. polgárok nyilvántartása, de erre meg valószínűleg a rengeteg illegális bevándorló miatt van szükség), itt amíg fizet az ember adót és nem zavar másokat, addig békén hagyják. Az államot nem érdekli, hogy teszem azt szív-e valaki füves cigit, amíg ezt otthon teszi és nem mondjuk az aluljáróban árulja. Itt elég bölcsek ahhoz, hogy tudják az emberek 99% teljesen normális és bőven elég, ha a maradék 1%-ra koncentrálnak. Nagyon jók is a statisztikáik és Brüsszel is biztonságos város. Néhány bosszantó betörésen vagy autófeltörésen kívül nem hallottam még igazán komoly incidensről. Illetve ha mégis, az bizonyos szempontból elkerülhető lett volna: az embernek tudnia kell, hogy éjjel 2-kor nem sétálgatunk egyedül a város legrosszabb hírű metrómegállójánál, mert könnyen elcsattanhat 1-2 pofon és rablás lehet a dolog vége.

6, Tengeri herkentyűk: rengeteg féle hal, kagyló, rák és egyéb egzotikus állat kapható a boltokban. Ez itt nem számít luxusnak és bár nem állítom, hogy minden nap háromszor fésűkagylót eszünk cápauszonnyal, azért sokszor kerül ilyesmi a tányérunkra.

7, Nincs autópályadíj,sokféle kedvezmény van vonatjegyre, és a tömegközlekedés összességében olcsóbb mint Pesten, mert a jegyek időtartamra (1 óra) érvényesek és nem menetre.

8, Földrajzi elhelyezkedés: Brüsszel, illetve úgy általában Belgium tökéletes helyen van. 2 órán belül 4 ország is elérhető, így ha csak kedvünk szottyan valami másra, pár tíz euróból kirándulhatunk egyet.

9, Egészségügyi ellátás: a világon az egyik legjobb rendszer van itt. Szerencsére én még nem kerültem túl sokszor kapcsolatba orvosokkal, de amikor igen, akkor nagyon elégedett voltam.
10, Csokoládé: ez is világhírű.

Szóval nagyot fordult velem a világ tavaly óta és a mostani tervek szerint, hosszabban maradok itt. Mikor hazamegyek Pestre, szinte mindig nagyon örülök, de valahogy egyre inkább az az érzésem, hogy az emberek, akik miatt szeretek hazajárni, egyre kevésbé vannak ott.

Ha minden jól alakul, akkor ez a rendszer, azaz hogy évi nagyjából 2 hónapot töltök Pesten működtethető. A 3-4 hetente való hazajárástól nekem nem szokott igazi honvágyam lenni, és az is megnyugtatható, hogy napi 5 járat van Pestre, tehát néhány órán belül otthon lehetek, ha kell.
És természetesen hazudnék, ha nem említeném a munkahelyet. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy a válság közepén nekem biztos és jól fizető állásom van.

Amsterdam. A csalódás

Ez az írás valószínűleg olyan, amivel sokan nem fognak egyet érteni. Ugyanakkor ez csak egy pillanatfelvétel Amsterdamról, tehát messze nem állítom, hogy mindig és mindenkinek ilyen a város.

Ugyan a múltkor azt írtam, hogy az amiens-i az utolsó autós kirándulásunk, de végül kis szerencsével belefért még egy. Tegnap Amsterdamban voltunk.

Korábban többször megfordultam már Amsterdamban, ám ez a gyakorlatban mindössze annyit jelent, hogy voltam már a reptéren és a vasútállomáson. De a városban magában még nem jártam korábban.

Elég rossz előjelekkel indultunk, mert hajnali 4-kor óriási esőre ébredtem, majd villámgyorsan bekapkodtam a száradó ruhákat a teraszról. A rosszidő reggelre is maradt, sőt az időjárás előrejelzés Amsterdamban is egész napos esőt mondott. Ennek ellenére elindultunk, mert ez nem az az éghajlat, ahol érdemes figyelni a meteorológiai előrejelzéseket. Végül tényleg jó is lett az idő.

Noha nem igazán nagy a távolság Brüsszel és Amsterdam között, az út mégis kb. 3 óra, mert a holland autópályán nagyon gyakoriak a korlátozások. Ez azt jelenti, hogy tök száraz úton, jó látási viszonyok mellett maximum 100-zal lehet menni. De többnyire inkább 90-nel vagy 70-nel. Gyorsabban menni nem érdemes, mert nagyon sok a sebességmérő és keményen bírságolnak.

Az alapterv az volt, hogy megnézzük az Ermitázs kiállítást meg mászkálunk a városban. Végül mindkettőt abszolváltuk, de még sincsenek igazán jó érzéseim Amsterdammal kapcsolatban.

Azt hiszem, a hollandokat alapvetően értik félre. Nekem a tegnap látottak alapján az jött le, hogy az ő attitűdjük nem a "tolerálom", hanem a "szarok rá". És ez a kettő nagyon más. Illetve valahol hihetetlenül agresszívek, türelmetlenek. Ez a közlekedésben jön le leginkább. Már több ezer km-t leautóztunk Európában és Amerikában, de olyan még nem fordult velünk elő korábban, hogy rácsapjanak a kocsira, csak mert bénázunk és lassan megyünk mert nem ismerjük a helyet. A rendszám miatt nyilvánvaló volt, hogy idegenek vagyunk és mégis dudáltak mint a hülyék. (Bár egy normális autóst is láttunk, azt el kell ismernem.) A biciklisek rettenetesek: az autósokról azt gondolják, hogy ellenségek, a gyalogosokról pedig azt, hogy mind hülye és süket, ezért folyamatosan csengetnek és még ha ő van rossz helyen, akkor is elvárják, hogy te ugorj el.

Az egyik leghíresebb csatorna

Nem volt a legjobb választás, hogy a Gay Parádé másnapján voltunk. Iszonyat mocsok volt. Azt talán még magyarázható a buli hevével, hogy az egész városban térdig járunk a szemétben, minden beugróba oda volt hugyozva és minden tele volt törött üvegekkel. De az semmiképp nem a szombat maradványa, hogy belváros kellős közepén szintén térdig ért a dudva és a muhar.

Azt hiszem Amsterdam belvárosával (mert a külvárosból semmit nem látunk) a hollandok eléggé eltaktikázták magukat. Valószínűleg hollandok már nem is laknak ott, mert az utolsó még akkor elmenekült, "amikor az ember még fán élt, mert a földön a kardfogú tigris volt az úr". Azzal, hogy azt az imidzset sugározzák kifelé, hogy itt mindent szabad, magukra rántottak egy olyan réteget, amelyiknek nincs pénze, viszont füvezni akar és ez úgy alapvetően határoz meg mindent. És valószínűleg ez generálja a lelakott életérzést, no meg a rengeteg fiatal, aki nyilvánvalóan be van szívva és meredt tekintettel üldögél mindenfelé.

A Gay Parádé maradványa valamiféle after party volt, amin mi csak átvágtunk. Az ott látottakból nekem az jött le, hogy a látogatók nagy része nem helyi volt. Európa boldogabb részén a homoszexualitás teljesen normális és elfogadott. Ezért itt a melegek "mernek" normálisak lenni. Az ott látott, főleg férfiak, nyilvánvalóan Európa kevésbé boldog feléből érkeztek, mert valamiért szinte mind úgy is érezte, hogy melegnek kell öltöznie. Olyan volt, mintha mindenki egyenruhában lett volna: farmer, izompóló, kis szemöldök szedés, kis szolárium, kopasz fej vagy tüsi haj. Vicces, talán kicsit szánalmas is volt.

Sikerült a piroslámpás negyeden is átgyalogolni. Tudom, hogy erről többekkel többször is vitatkoztam mostanában, de én továbbra is fenntartom, hogy a prostitúciónak nincs jó, elfogadható oldala. Ez nem azt jelenti, hogy üldözném, de nem is így kezelném, ahogy Amsterdamban. Ugyanakkor nem a kirakatban lévő nők ellen van kifogásom, mert ez például működik Hamburgban a Reperbahnon, hanem az ízléstelenséggel. Meg azzal, hogy délután 4-kor birkózik a rendőrség a sikátorban a beállt rosszarcúakkal és arra járóknak csak annyit tudnak mondani: "nincs itt semmi látnivaló, haladjunk tovább!".

Érdekes ház 3 német katonával a sarkán. Vagy 3 holland szabaságharcossal. De ezt nem tudtuk eldönteni.

A kiállítás, amit az Ermitázsban láttunk nekem nagyon tetszett. Az egyetlen baj a tömeg. Már a bejutáshoz is elég sokat kell sorba állni, de az igazi baj az, hogy túl sok embert engednek be egyszerre. Imrének az volt a benyomása, hogy ez egyben egy darwini kísérlet is a túlélésről. Mi több mint 2 órát töltöttünk bent, de ha rendesen odafértünk volna az interaktív cuccokhoz, akkor ez több is lehetett volna. Egy idő után egyszerűen nem volt kedvem nyomakodni.

A kiállítás után már nem nagyon volt olyan, amit meg tudtunk volna nézni, mert minden zárt, ezért elhatároztunk, hogy megnézzük kívülről az Anna Frank házat. Természetesen óriási sor állt előtte, de ha nem lett volna ott senki, én akkor sem mentem volna be. Szerintem, felháborító, hogy belépőt szednek és nem is keveset (8,50 EUR).

Számomra egyedül az lenne elfogadható, ha Anna Frank túlélte volna a háborút, ott ülne egy kisszéken és neki kéne csengetni annak, aki látni szeretné a házat. Ez így nagyon ízléstelen. Imrével eszmét cseréltünk arról, hogy más ilyen jellegű helyen kell-e belépőt fizetni.

Én teljesen biztos voltam benne, hogy nem kell. Neuengamméval kapcsolatban konkrétan a nyakamat mertem volna tenni rá, mivel ott még voltam is a városi tanácsnak azon az ülésén, ahol arról volt szó, hogy mennyi támogatást kapjon a következő évben a múzeum. Imre úgy emlékezett, hogy Sachsenhausenben kell. Én már ott is mondtam, hogy ez számomra hihetetlen lenne. Főleg mert itt konkrétan arról lenne szó, hogy az állam megöl embereket (és itt nagyon hangsúlyos az "állam", hiszem oda első körben "államellenes" dolgokért kerültek az emberek), majd pénzt szed azért, hogy megnézhessük hogyan ölte meg őket. Elismerem, hogy a németeknek is vannak ízlésbeli problémáik, de az a fehér frottír zokni – maszkulin szandál kombinációban merül ki és nem pedig a koncentrációs táborok pénzért való mutogatásában.

Íme a bizonyíték, hogy Sachenhausenben sem kell fizetni: http://www.frommers.com/destinations/berlin/A33828.html

És itt tényleg csak ízlésbeli dologról van szó. Én elhiszem, hogy nem ingyen van a múzeum fenntartása. De biztos vagyok benne, hogy ha kitettek volna egy perselyt, hogy dobjál be valamit, az emberek döntő többsége úgyis bedobott volna pénzt.

Az Anna Frank ház a lefényképezhetetlen táblával. (Mindig becsillan.)

Láttunk egy emlékművet, amelyik a 1940 és 45 között elhurcolt zsidóknak állít emléket. Sajnos mindkettőnknek elég gyenge a holland nyelvtudása, de ha az emlékművön lévő feliratban a „gevallen” csak annyit jelent, mint a német „gefallen”, akkor a hollandoknak még a magyaroknál is magasabb szintre sikerült fejleszteni az eufemizmust. Ez legalább annyira kínos, mint a „mártírhalált halt költő”, meg a „fasizmus áldozatául estek”, stb.

Sajnos már nem volt időnk elmenni a Holland Ellenállás Múzeumába, pedig nagyon érdekelt volna, hogy a hollandok hogyan jelenítik meg magukat egy ennyire érzékeny témával kapcsolatban.

Az említett emlékmű

Szóval összefoglalva: Amsterdam 20 fölött nem túl szórakoztató, sőt inkább idegesítő. Nem hiszem, hogy a közeljövőben visszamegyek, de Hollandiába úgy általában még szívesen mennék, mert pl. Hága nagyon tetszett.

Sün Aladár? Vagy Sün Dorottya?

Ma megmentettünk egy sünt.


Természetesen nem én vettem észre, hogy szegény beleesett egy aknába itt a nagy villamosépítésben, hiszen én köztudottan nem figyelek a részletekre.

Mentő-társamnak viszont megfogni nem akaródzott a sünt, úgyhogy tökéletes párost alkottunk.

Kicsit csalódtam az emberekben, mert azt hittem, mire este visszamegyünk - mert a sün már délután is ott volt a gödörben - nem lesz kit megmenteni. De ott volt, úgyhogy végül kiszedtük. Íme a mentőakció képekben:

1, Sün beesve a gödörbe. Szegény már annyira ki volt purcanva, hogy először azt hittük elpusztult, de kicsit megpiszkáltuk bottal és rögtön megmozdult.


2, Sün a gödörből való kiszedés után, a rózsaszín papír szatyorba való behelyezés előtt.

3, A sünt élettani vizsgálatoknak vetem alá. Eredmény: él, csak szarul van.

4. Sün a másodszori elengedés előtt. Az első elengedésnél nagyon nehezen idult, így elvittük egy pocsolyáig, hátha szomjas. Nem volt az. Viszont biztos azt gondolta, "basszátok meg, mostmár a hasam alja is vizes!"

5. Sün elindul a szabadság felé. Remegő lábakkal és minden bizonnyal azzal a szent fogadalommal a fejében, hogy a jövőben messzire elkerüli a benzinkutakat.

Innen is sok szerencsét és további boldog életet kívánunk neki!

A Mentőcsapat

Éljen a nemzetköziség!

Éljen a nemzetköziség!

Napok óta dúdolgatom ezt a sort, de nem sikerült megtalálnom, hogy honnan van. Mint utóbb kiderült nem véletlenül, mert a pontos idézet így hangzik: „Éljenek a kommunisták és a nemzetköziség!”. Azaz a „Fel vörösök, proletárok!”-at sikerült dudorásznom.

No, de mit is várhatnák attól, aki 9 pontot ért el 12-ből az Index Kádár János tesztjén.

Igazából azért jutott eszembe ez a sor, mert a héten rájöttem, hogy már 4 nyelven vagyok képes ügyintézni. Az első sikerélmény akkor ért, amikor elmentem a közértbe, hogy beváltsam az összegyűlt pontjaimat vásárlási utalványra. Természetesen először felkészítettem magam egy itteni barátnőmmel, hogy mégis mit kell ilyenkor mondani. Tudtam, hogy muszáj leszek teljesen franciául intézni a dolgot, mert elég valószínűtlen, hogy az ügyfélszolgálatos tud angolul. Szépen el is mondtam a mondókámat, hogy mit szeretnék, csak arra nem számítottam, hogy vannak biztonsági kérdések, hogy megtudják enyém-e valóban a kártya. Szerintem, elég jól vettem az akadályt, mert végig értettem a kérdéseket és a válasszal is csak egyszer volt gond. Épp a múltkor dicsekedtem el vele, hogy 13-ig már milyen jól tudok számolni. Hát sajnos stresszhelyzetben csak 12-ig. Az Istennek nem jutott eszembe a 13, amikor a születési dátumom kérdezték. De végül kézzel megoldottam, még jó, hogy nem 31-dikén születtem.

Tegnap pedig vettem egy könyvet a német eBay-en. (Felháborító, hogy az Amazon 13 euróért akarja nekem elhozni az amúgy 4,80-ba kerülő könyvet!) Erre írt nekem az eladó, hogy nem akarom-e átutalással fizetni PayPal helyett. A kérdést simán megértettem, de valahogy nem akaródzott németül válaszolni neki. De aztán meggyőztem magam, hogy az, aki éppen most vett egy német könyvet, amit szeretne elolvasni, kell hogy tudjon annyira németül, hogy megírja a nőnek, hogy nem tud utalni. Végül így is tettem. Tudom, hogy egyelőre nem a Faustot írtam újra, de tény hogy az üzenet célba ért, mert megjött az e-mail, hogy a könyv már úton van Belgiumba.

Szóval most már tényleg poliglott lettem.

Gondoltam, beszúrom a dalt, hogy meghallgathassátok, de sajnos a YouTube-on csak egy „Fel pirosok, Mikulások!” verzió van fenn.

A képen is nagyon gondolkodtam, hogy mi legyen, mert a világért sem szeretnék „önkényuralmi jelképpel” visszaélni. És mint tudjuk, soha nem tudhatjuk, mikor követünk el hibát, hiszen a kispesti sportbolt kirakatából is kivetették Puskás Öcsi mezét, mert rajta volt a Rákosi korszak címre.

Végül úgy döntöttem, kedvenc kommunistám és egyben 56-os hősöm képét teszem ide. (Lehet, hogy nem normális, ha az embernek van kedvenc kommunistája? ) Minden esetre, ő Angyal István, akinek a tragikus sorsában minden sűrítve van, ami fontos vörösökkel, proletárokkal és kommunistákkal kapcsolatban.

Kann denn Liebe Sünde sein?

Csak a gondolati bakugrásaimra kevésbé fogékonyak kedvéért egy kis magyarázat: A bejegyzés címe Zarah Leander egyik slágerének címe. Az illető a náci éra ünnepelt sztárja volt.

Az, hogy miért miért ezt a dalt választottam címnek, remélem kiderül a későbbiekben.

Ez a bejegyzés csak azoknak lehet igazán érdekes – mivel Brüsszelről gyakorlatilag nem lesz szó – akik velem élték végig az említett időszakot.

Az elmúlt napokban kicsit rám szakadt, hogy milyen gyorsan múlik az idő.

Az egész úgy kezdődött, hogy meg akartam nézni egy filmet Viggo Mortensennel és ennek kapcsán nézegettem a neten, hogy miben szerepelt még. Felfedeztem, hogy nagyon régen szerepelt színházban Martin Sherman "Bent" (magyarul Hajlam címmel ment) darabjában. Eszembe jutott, hogy én ezt a darabot láttam Pesten a Budapesti Kamaraszínházba és elkezdtem nézelődni a színház honlapján. A honlap tele van régi előadások képeivel és bár erről a konkrét előadásról nem találtam semmit, rá kellett döbbennem, hogy a darabot vagy '96-ban vagy '97-ben láttam, azaz legalább 12 éve. Eléggé sokkolt a felismerés. Annyira pontos képeim vannak az előadásról, hogy azt hittem, maximum 5 éve lehetett.

Ez az eset is megerősített abban, hogy mi itt Brüsszelben gyakorlatilag pszeudo-felsőközéposztálybeli életet élünk. Ezen azt értem, hogy vásárlóérő tekintetében simán felsőközéposztály vagyunk (bár én a fizetésem bő harmadát nem Belgiumban költöm el, hanem Magyarországon) ám ennek ellenére nem vagyunk igazi középosztály, mert nem csináljuk azokat a dolgokat, amiket egy középosztálybelitől elvárhatnánk. Nem járunk színházba, nem vásárolunk könyvet, nem fizetünk elő újságra és úgy általában, főleg a nyelvi korlátok miatt nem igazán veszünk részt a belga társadalmi életben.

Nekem legjobban talán a színház hiányzik. Visszagondolva azokra az időkre, mikor pl. a Hajlamot láttam, akkoriban a színházi szezonban többet jártunk színházba mint heti egy alkalom. Ebben nyilván benne van, hogy az egy annyira furcsa időszak volt, hogy az állami támogatás miatt olcsóbbak voltak a színházjegyek (legalábbis azokon a kicsit alternatív, kísérletező helyeken, ahová mi szerettünk járni) mint a mozi jegyek. Azt hogy ezt munka, meg főiskola mellett konkrétan hogy is csináltuk, már nem tudom felidézni, de biztos működött, ha minden héten ott voltunk újra meg újra.

Ma annak a megszervezése, hogy eljussak színházba, akár hónapos előkészítést igényel. Meg nem jutok hozzá azokhoz az információkhoz, amiknek a legjobb forrása a pletyka, hogy mi is az igazán jó Pesten, mit érdemes megnézni.

Elkezdett derengeni, hogy mintha készült volna film is ebből a darabból és némi netes keresgélés után meg is találtam, majd beszereztem és megnéztem.

Persze, lehet hogy ennyi idő után már megszépülnek az emlékek, de én úgy emlékszem, hogy a magyar előadás klasszisokkal jobb volt mint a film. Majd ha egyszer nagyon ráérek, megveszem az eredeti darabot könyvben, hogy lássam mennyit változtatott a szerző a filmre adaptáláskor – mert maga a szerző írta át, így nincs mást hibáztatni – de attól tartok, hogy nem eleget. Az egész film valahogy nem működött. Attól hogy egyes jeleneteket felpakolok a villamosra, vagy 20 másodpercig filmezem a teliholdat, ez még színdarab maradt. Aminek az utolsó 50 percében gyakorlatilag két szürke alak fehér háttér előtt sétál folyamatosan a vászon egyik végéből a másikba.

Talán az a régi előadás 2 dologtól volt jó: a szereplőktől és a rendező ízlésétől. A magyar változatban Kamarás Iván és Rátóti Zoltán volt a két főszereplő. Emlékeim szerint ez az előadás volt a nyitánya Rátóti talán legjobb korszakának, ami a Velencei kalmárral tetőzött be. Kamarás meg már ismert volt az Othello miatt, de még nem volt az a fajta bulvárhős, aki mára lett. És még nem is tespedt bele a hagyományos színházba (ahogy mára szerintem megtette). Én akkor azt tippeltem, hogy Kamarás maradni fog ebben a kísérletezős világban és nem lesz igazán ismert, de nagyon sok mindent ki fog próbálni és lesz néhány igazán nagy dobása. Tévedtem. Talán még abban az évben elment a Vígszínházba és bár folyamatosan elfogadható, sőt esetenként jó alakításai vannak, nekem az elmúlt (Úristen! 10 évből!) végig hiányzott az a "Bazd meg, Iván! Ez kurva jó volt!" alakítás.

Szóval ez a két ember elég jó volt ahhoz, hogy ezt a nem túl jól megírt darabot elvigye a hátán. Valahogy tudtak lelket vinni ezekbe a teljesen egysíkú figurákba, aki 30 másodperc alatt esnek szerelembe és ezt rögtön meg is vallják egymásnak.

A rendező szerintem szintén legalább ennyire fontos. Abban az időben Alföldi Róbert még nem a Nemzeti igazgatója volt, hanem csak egy színész, aki időnként rendez. Nyilván a téma miatt nagyon sajátjának érezte ezt a darabot és még az arányérzéke is megvolt hozzá, hogy úgy húzza meg, hogy visszatérjünk a jó ízlés határai közé. Szerintem, a film néha túl szaladt ezen a határon.

Ennyi év elteltével visszagondolva sem az jutott először eszembe, hogy a darab buzikról szól, hanem hogy egy szép metafora, van benne egy nagyon finoman érzelmes szerelemi szál és hogy valójában a méltóságról szól, teljesen függetlenül a történelmi háttértől, amibe a szerző a szereplőket behelyezte.

Mindegy. A film gondolatébresztőnek jó volt. Az elmúlt néhány napot a '90-es évek közepének Magyarországa mellett a '30-as évek Németországában töltöttem. Volt sok dekadencia, régi zenék, képek meg filmek. Ha pedig hazamegyek, majd kihozom a Max Raabe CD-met, hogy ha máskor kedvem támad ezt az időszakot felidézni, akkor ne kelljen annyit túrni a neten.

Lassan a jó kedvem is visszatért, csak valahol nagyon rossz volt szembesülni azzal, hogy gyakorlatilag észrevétlenül eltelt több mint egy évtized.

Próbáltam valami igazán autentikus képet találni, de nem sikerült. Ez a kép legalább térben és időben rendben van, ha már nem jó kép. Az Alexanderplatzoton készült 1935-ben, a mi szereplőink vesszőfutása meg 1934. június 30-án, a Hosszúkések éjszakáján kezdődik, úgyhogy kb. rendben vagyunk.

Kaja, kaja, kaja

Nem alakulok gasztrobloggá, csak valahogy az elmúlt napokban minden a kaja körül forgott.

Vasárnap ugye piacon voltam, ami nagyon nem az én műfajom, de be kellett látnom, hogy mennyire fontos az egészséges életmód és szinte azonnal van is hatása. Sajnos, ezt a hetet nagyon ellazultam, de holnaptól próbálok visszatérni a szigorúbb napirendhez.

Utána meg ugye ott volt a konferencia, mikor is teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy mikor és milyen körülmények között sikerül ennem bármit is. Valójában 2 napig csak hülyeségeket ettem és közben még jópofizni is kellet.

No, meg ugye ott volt a híres, bár inkább hírhedt 75 eurós vacsora. Felháborító volt, de legalább tudom, mi szeretnék lenni következő életemben: alvállalkozó a Bizottságnál.

És még munkahelyi buli is volt, ahol országonként kellett bemutatni a jellegzetes ételeket. Mi lecsó – kőrözött – tarhonyás hús – somlói galuska – pogácsa – Túró Rudi vonalon nyomultunk. Persze azért van ennek egy korlátja, mert miután 2 portugál húsgolyó után, leküldtem egy litván süteményt, majd egy máltai olivakrémes falatkát, aztán egy svéd marcipános rudat, kezdtem érezni, hogy nem jó az irány. Az igazi probléma akkor jött el, amikor nem tudtam elég határozott nemet mondani az osztrák rizlingre. És bár utána gurítottam egy Mozart golyót, 4 nap leforgása alatt másodszor sikerült becsípnem, ezúttal féldeci bortól. Végül én akkor léptem le a buliból, amikor 5 évesek elkezdtek 50 évesekkel Modern Talkingra táncolni (szerintem, ez a nagyon ütős ír kávé hatására történt). Összességében valószínűleg nem sikerült visszaadnom, hogy alapvetően nagyon kellemes volt ez az este és még néhány jófej emberrel is megismerkedtem.

Közben pedig folyamatosan recepteket olvasok és próbálgatok, ami még annyira sem jellemző rám, mint a piacra járás. Jövő héten kedves barátom érkezik és neki szeretnék valami igazán finomat csinálni, hogy egy kicsit visszacsempésszük magunkat a márciusba. Az első tervem még a finomat ÉS lenyűgözőt volt, de ez jelentősen egyszerűsödött, ahogy teltek a napok.

kezdetben valami igazán grandiózusban gondolkodtam, valami olyasmiben, amit a Great British Menu-ben szoktak csinálni. De közben újra és újra szembesülnöm kellett azzal a problémával, hogy vagy nem tudok alapanyagot szerezni vagy nem tudom elkészíteni az ételt.

Ha jól emlékszem, Karinthynak van egy olyan írása, amiben egy fiú, aki utálja a keménytojást, de nagyon szereti a lágyat, kap egy csomó nyers tojást. A novella annak a küzdelemnek a leírása, hogy lágytojást próbál főzni a tojásokból: „már 10 perce főzöm a tojásokat, de még mindig kemények”.

Hát egyelőre valahol itt tartok én is. Az izgalom majd szerdán hág a tetőfokára. Talán majd a végeredményről is beszámolok. Ha nem, akkor majd vajaskenyeret eszünk vacsorára. Ja! Azért vajasat, mert itt nincs normális zsír.

Amiens

Még utolsó autós hétvéginket kihasználva, múlthét vasárnap Amiens-be tettünk kirándulást. A helyszín kiválasztásában semmi tudományos nincs. Egyszerűen megnyitottuk a Google Mapet és olyan várost kerestünk kb. 2 órányi közelségben, ami szabad szemmel is látható a térképen.

Kivételesen még készültem is abból, hogy mit érdemes megnézni, úgyhogy minden készen állt egy kellemes úthoz.

11 körül indultunk, ezúttal a Louisáról, mert reggel el kellett mennem a piacra cékláért. Sajnos, a közértben csak megfőzött céklát lehet kapni, nekem viszont nyers kell. Hát igen, baromi nehéz ez az egészséges életmód!

Szóval bő 2 óra autózás után érkeztünk meg Amiens-be, annak is rögtön a közepébe. Itt éppen zsibvásár volt, de sokkal gyengébb felhozatallal mint az auderghemi, úgyhogy 10 perc alatt végeztünk a megnézésével. Az üzletek egy része is nyitva volt, de még nem igazán voltak leárazások, mert az július 1-jén kezdődik csak. A francia szabályokat nem ismerem, de Belgiumban tényleg szigorúan csak 1-jétől szabad leárazni.

A város első számú nevezetessége a gótikus katedrális. Tényleg nagyon szép és nagyon jó állapotban is van. Ezt a környéket elkerülték a kemény harcok, úgyhogy tökéletes épségben maradt meg minden, és szemmel láthatóan vigyáznak is az épületre. Most is folyamatosan, de nem zavaróan újítják fel. A külsején talán az a legérdekesebb, hogy néhány szobron megmaradt a festék. Én nem tudtam, hogy amikor ezeket a templomokat építették, akkor a külső szobrokat színesre festették. Igazából csak jelzésértékű a néhány színes szobor, de a neten lehet találni olyan photoshoppal módosított képeket, ahol megcsinálták, mintha az összes szobor színes lenne.

Belül két igazán érdekes dolog van. Az egyik elég morbid, ugyanis náluk van Keresztelő Szent János arca. Az egyik keresztes háborúból cipelte haza valaki és ez a templom fő ereklyéje. Ami morbid benne, hogy nem mondjuk egy díszes dobozban tartják a kincstárban, hanem be van szegény falazva egy keretbe. Már életében is sok problémája volt szegény Jánosnak a fejével, úgyhogy szerintem elég morbid, hogy csak úgy kivigyorog a fél koponyája egy falból.

A másik érdekesség egy Szent Firmin életét bemutató dombormű-sorozat. Róla nem tudtunk semmit, de erre van a Wikipedia. A katedrálisban odajött hozzánk egy nő és megkérdezte, hogy mi is úgy értelmezzük-e a francia feliratot, hogy Firmint lefejezték. Mi sem ismertük a „decollation” szót, így nem igazán tudtunk hozzászólni, bár igazából ott keresgéltünk, hogy „kollázs”, de az is valószínűtlennek tűnt, hogy Firmint darabokra szedték volna. Imre a „képregény” utolsó előtti képe alapján azt gondolta, hogy nem fejezték le, mert az elvileg a temetést ábrázolta és határozottan rajta volt a feje. Itthon kiderült, hogy tévedtünk: Firmint lefejezték, és a képregény utolsó előtti képe azt ábrázolta, amikor a IV. században élt Firmin sírját megtalálták a XV. században. Ha valakit részletesen érdekel a dolog, a Wikipediában képeket is talál itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Saint_Firmin

Amiens másik nevezetessége az ún. Des Hortillonnages

Ez valójában egy a tőzeglápba vájt csatornarendszer, ahol is magán a régi lápon, amit fokozatosan feltöltöttek, mezőgazdasági termelés folyik. A csatornákon hajóval lehet közlekedni mind a tulajdonosoknak, mind a turistáknak. A csónakok elég kicsik, 12 ember fér beléjük, úgyhogy bár a víz nem mélyebb 1-2 méternél, a labilis dolgoktól irtózóknak nem ajánlanám, hogy kipróbálják.

És bár sok a turista, a külföldi turista annyira nem sok, hogy mikor látták, hogy szerencsétlenkedünk a számokkal – ugyanis az a rendszer, hogy hangosbemondón bemondják, hogy hányas számú jegy tulajdonosai mehetnek a következő hajóval – akkor szépen bemondták, hogy csak a külföldi turisták kedvéért ”vanhandrid-end-sziksztitú”. Ez irtó nagy segítség volt, mert nekem a 13-nál nagyobb számok megértése még ennyi idő után is gondot okoz és ha így haladok, akkor 162-ig csak valamikor 2019 tájára fogok eljutni.

Maga a csónakázás nekem nagyon nagy élmény volt. Tök nyugis az egész és szépen rendben van tartva. A kertek alapvetően két félék: nagyon ápolt, manikűrözött hobbi telkek vagy igazi mezőgazdasági termőterületek. Az egyetlen dolog, ami nem annyira jó, hogy a helyiek láthatóan harcban állnak azzal a társasággal, amelyik a turista hajókat üzemelteti. Van, aki csak tiltakozó táblát tesz ki, de van, aki lezárja a csatornáját. A legviccesebb, ami láttunk az egy olyan kert volt, ahol karóra voltak feltűzve babafejek és rá volt rakva egy tábla 1-1 névvel. A nevek a csónakot vezető emberek nevei voltak. Egyszerre volt vicces, de nagyon szomorú is és a kopott babafejek olyan B kategóriás horrorfilm hangulatot csináltak. Sajnos, nem tudtam lefényképezni.

Ezután újra bementünk a belvárosba és a Somme partján beültünk egy helyre. Felfedeztük, hogy lehet cidert kapni, de az ezen a környéken soha nem lehet tudni, hogy pontosan mit is takar a „cidre” elnevezés. Mindenesetre rendeltünk és ez ezúttal rendes, de körtés cidert volt. Baromi finom volt, de nagyon becsapós. Első kóstolásra én azt hittem nincs benne alkohol, de bizony volt. Jó meleg volt, jó szomjas voltam, úgyhogy sikerült vagy 3 decit benyomnom iziben. Na, hát így sikerült becsípnem Amiens-ben. Utána ettünk 1-1 óriáspalacsintát, meg üldögéltünk egy kicsit, majd séta a folyóparton, úgyhogy egy bő óra múlva már sokkal jobb volt.

A "bűnös" cider:

A visszaúton semmi emlékezetes nem történt, hacsak az nem, hogy hétvégén buli volt Auderghemben, így minden le volt zárva, ráadásul még a villamos-építés is elérte az utcánkat, úgyhogy csak némi kanyargás után sikerült csak hazaérnünk.

Összességében nagyon tetszett Amiens, a láp szerintem egészen különleges. A franciákról meg valahogy rossz képe van az embereknek. Bár mi csak a Belgiumhoz közeli északi részen szoktunk mászkálni, de az eddigi tapasztalataink szerint egyáltalán nem bunkók, ha tudnak angolul, akkor hajlandók beszélni is, ha meg nem, akkor is segítőkészek. Pl. a mosdót keresve közölte velem egy pasi, hogy „ekszepszionelma áláköj”. Néztem mint a birka, mert én azt hittem, hogy a „köj” a lényeg, ami „á la” és fingom nem volt, hogy mi lehet az. Amikor látta, hogy nem ment át az üzenet, akkor inkább elkísért a WC-hez, mert angolul nem tudta elmondani, hogy hol van. Utána meg kiderült, hogy én volt a béna, mert nem „köj” volt, hanem „áköj” és annak már lett volna értelme, hogy „á l’accueil” azaz hogy a bejáratnál van.
Szóval, ha autóval jöttök Brüsszelbe és 2 óra kocsikázás még belefér, akkor menjetek Amiens-be! Az egyetlen negatív, amit mondani tudok, hogy a gonosz franciák szednek autópályadíjat – a kedves belgákkal ellentétben – és 7,70 EUR a díj egy irányban. Persze nem muszáj autópályán menni, csak akkor hosszabb az út.