2011. december 11., vasárnap

Szakszervezetekről és egyéb huncutságokról

Többen jeleztétek, hogy mostanában alig írok. Na, hát ma itt van a nap harmadik bejegyzése. :-)

Ez az írás azért született, mert egy kedves ismerős egy írásában nagy reményeket fűzött a Magyarországon szakszervezeti alapokon létrejött ellenzéki mozgalomhoz.

Köztudott, hogy született mozgalmár vagyok.

Nekem mindig volt valami, amiben részt vettem vagy odaálltam vagy támogattam. Még a 90-es évek legelején hülyéskedtünk kollégákkal a bankban, hogy szakszervezetet kéne alapítani. És bár tényleg inkább visszatérő geg volt, mint komoly gondolat, a főnökségnek nem volt humorérzéke és azonnal szóltak, hogy ki leszünk rúgva. De azért a mozgalmárságot nem adtam fel és üzemi tanács póttagságig vittem.

Ez után jött az önkénteskedés, és az ehhez kapcsolódó dolgok részben Magyarországon, részben Németországban, ami 10 évig tartott.

Most is találtam egy témát, ami mellé oda tudnék állni, de valahogy nem akar beindulni a dolog, főleg a magyar helyzet miatt, de azért személyes oka is van. A nehézségek miatt elkezdtem más témák felé is nézegetni. Így jutottam arra, lehet itt az ideje, hogy belépjek a szakszervezetbe.

Két dolog van, ami kicsit akadályozza a dolgot: a bőség zavara és az előítéletek a szakszervezettel kapcsolatban. Egyszerűen túl sok szakszervezet van a munkahelyemen és kívülről nagyon nehéz megítélni, hogy pontosan miben is különböznek egymástól.

A szakszervezet viselkedését illetően pedig a kelet-európai szocializáció sokat ront a helyzeten. Gyerekkoromból a szakszervezetről az jut eszembe, hogy egyrészt szinte kötelező volt belépni, viszont cserébe rendeztek Mikulás ünnepséget. Összesen egy konfliktusról hallottam szakszervezettel kapcsolatban: nem szerették, ha az ember keresztelőt tart névadó ünnepség helyett.
Magam eddig csak egyszer voltam szakszervezeti tag. 91-től 94-ig az első munkahelyemen. Mindössze annyit tudok felidézni a szakszervezet tevékenységéről, hogy tőlük kaptam minden idők legbizarrabb nőnapi ajándékát: egy jéggé fagyott óriás pulykát.

A rendszerváltás utáni magyar szakszervezetek szerintem eléggé lejáratták magukat. Főleg a nagy állami vállalatoknál működők. Nem normális, hogy arról a néhány szakszervezeti vezetőről, aki hirtelen eszembe jut, meg tudom mondani, hogy melyik párthoz kötődik.

Itt nagyon mást jelent a szakszervezet. Gyakorlatilag havonta - két havonta szembesülünk a tevékenységükkel. Nagyjából évente van egy óriási demonstráció, amikor teljesen leáll az élet. De az idei év pl. a közlekedési szakszervezet szempontjából is nagyon aktív volt: már az 5-dik sztrájkon vagyunk túl. Ezeknek a nagy része wildcat sztrájk volt, azaz nem volt megbeszélve a szakszervezet vezetésével, és az okozta, hogy 1-1 bunkó utas rendre úgy gondolja, hogy meg kell vernie egy metró- vagy villamosvezetőt. De azért volt előre bejelentett sztrájk is. A tevékenységüket nem ítélném egyértelműen pozitívnak, mert egyszerűen "túszul ejtik" a közlekedőket a jobb zsarolási potenciál kedvéért.

Szintén a szakszervezethez kapcsolódik az egyetlen erőszakos dolog, amit Belgiumban láttam. Egyik szombat délelőtt lementem a legnagyobb közértbe, amit ismerek. A bejártánál egészen megdöbbentő látvány fogadott: szakszervezeti aktivisták verekedtek a rendőrökkel. Utóbb kiderült, hogy az volt a vita tárgya, hogy meg akarták akadályozni, hogy azok a dolgozók, akik nem akartak sztrájkolni, bemenjenek a dolgozni. A rendőrség meg nem hagyta.

A saját munkahelyem szakszervezetei elég zavaros üzenetet küldenek. Nem hiszem, hogy bárki egy kicsit is szolidáris lesz velük a külvilágból, amikor sztrájkolni akarnak, mert nem lesz fizetésemelés. Ugyanakkor jó néhány dologban nagyon fontos, amit csinálnak a nyugdíjalap megreformálásától az egyéni ügyek felkarolásán át.

Egyelőre még nem döntöttem, hogy belépjek-e és ha igen, melyik szakszervezetbe. Szerintem, megvárom, hogy mi lesz az eredménye a mostani tárgyalásaiknak.

A magyarországi helyzettel kapcsoltban pedig egyre kevésbé osztom az ismerősöm optimizmusát. Egyre inkább úgy változik a jogszabályi környezet, hogy ellehetetlenítse a civil szervezeteket. Idén gyakorlatilag megszűnt a működés finanszírozásának legfontosabb forrása az NCA. Szűkítik a közhasznúságot, azaz az 1% is megy a levesbe. És ha ez sem lenne elég, akkor rájuk szabadítják a bűnüldöző szerveket ha valami nézeteltérés van.

Pl. ebben az esetben sem az történt, hogy elkezdtek kampányolni, hogy milyen jó a libatömés, hanem jött az ügyészség meg az NAV: http://nol.hu/belfold/torvenysertoen_mukodik_a_negy_mancs_alapitvany

Én azt hittem, hogy ha egy szervezet egyáltalán nem használ állami forrást, akkor valamennyire védve van, de a N. M. történetéből kiderül, hogy messze nincs így. Ezt a történetet azért tartom különösen szomorúnak, mert a nálam landoló magyar ügyek 90% otthon megjárta a rendőrséget, az ügyészséget, a NAV-ot, a KEHI-t és az ÁSZ-t is. Egész kis lepattintó levél gyűjteményem van ezektől a szervezetektől, jogszabályi hivatkozásokkal, hogy miért nem vizsgálódhatnak egyedi esetekben. Nem állítom, hogy minden eset az évszázad bűnügye, de még a leglényegtelenebb is volt annyira fontos, minthogy bemondta a svéd tévé, hogy libát tömni rossz.
Persze lehet, hogy csak az volt a baj, hogy nem Budai Gyula volt bejelentő és örülhetnek a mancsosok, hogy még szabadlábon vannak.

A szakszervezetekkel teljesen hasonló történik. Pl. a nagy reményekkel induló Árok Kornél is kénytelen volt otthagyni a munkahelyét. Nem tudom, hogy van-e annyi tartaléka, hogy megéljen és kizárólag a politizálásnak szentelje az életét. Tartok tőle, hogy az első konfliktus után a hatalommal, ugyanezt a kérdést fogja feltenni neki pl. a NAV. És nem létezik jó válasz.

Persze nagyon kívánom neki és a hozzáhasonlóknak, hogy sikerüljön. Mert tényleg csak olyanok tudnak valódi alternatívát mutatni a mostani politikai elit helyet, akik nem piszkolták össze magukat az elmúlt 20 évben.

Ugyanakkor a távolság miatt simán lehet, hogy rosszul látom a helyzetet. De amikor régi jobboldali barátaim mondanak olyanokat, hogy: "Én nem gondoltam, hogy egyszer még ekkora ellenzéki leszek". Vagy a facebookos hivatkozásokat nézve, nem gondolom, hogy annyira félreérteném az magyarországi helyzetet.

May the force be with you

Második hétvégéje Star Wars maratont tartok.

Darth Vader gyöngyök között

Elég furcsa belegondolni, hogy 28 éve láttam először az abszolút kedvenc Jedi visszatért. Amíg Magyarországon laktam, nagyon sokszor előjött a Csillagok háborúja, mert a kollégáim hozzám hasonlóan szerették ezeket a filmeket. Szinte folyamatosan idézgettük a régi filmekből. Néhányszor itt is megpróbáltam elsütni egy-egy idézetet, de nem esett le a kollégáknak, hogy mi az pl. hogy "The Emperor is not as forgiving as I am." Ez részben generációs kérdés, részben nyelvi. Sokan csak az anyanyelvükre szinkronizálva ismerik ezeket a filmeket.

1997 óta nem láttam Csillagok háborúja filmet teljes egészében. Akkoriban mutatták be a digitálisan feltuningolt változatokat a mozik. Bár nekem nem tetszettek ezek a változatok, sajnos DVD-n is csak ezeket lehet kapni. Pár hónapja otthon a Saturnban találtam egy dobozos összkiadást 3.990 Ft-ért, amit rögtön meg is vettem. Azért volt ennyire olcsó, mert feliratosak a filmek, illetve az "Így készült" dokumentum filmen még magyar felirat sincs. Engem ez egyáltalán nem zavart, mert gyerekkoromban is feliratosan néztük.

Múlt hétvégén megnéztem a Birodalom visszavágot, a Jedi visszatért és a Sith-ek bosszúját. Most hétvégén meg a Csillagok háborúját és a 2 és fél órás "Így készült" werkfilmet. Ha Star Wars-szal kapcsolatban lehet ilyet mondani, akkor tanulságos volt. :-)

Gyerekként én először a Jedi visszatért láttam 1983-ban, ami annyira tetszett, hogy azután megnéztem még vagy hússzor. Ez nem költői túlzás. Akkoriban 4 mozi is volt a környéken, és ha valahol adták, akkor újra meg újra megnéztük. Egy idő után takarékossági okokból próbáltuk inkább matinén nézni, de gyakorlatilag bármennyit kifizettünk érte.
Nekem csak ezt az egy filmet látva is kerek volt a történet, de persze egy idő után megpróbáltam megnézni az előzményeket, ami nem volt annyira egyszerű, mert már alig adták őket. Így visszagondolva a Csillagok háború nem tetszett annyira, a Birodalom visszavágot meg félelmetesnek találtam.

Múlt hétvégén pont azért kezdtem a Birodalommal, mert azt láttam a legkevesebbszer. Felnőtt fejjel nyilvánvaló, hogy azért nem tetszett, mert az egész olyan rossz hangulatú, meg én az olyan filmeket szeretem, ahol győz a jó. A Jedi visszatér most is nagyon tetszett, bár sajnáltam, hogy nem az eredeti verziót nézem, mert nekem baromira nem hiányoztak a belerajzolt digitális űrlények. A Sith-ek bosszúja az új sorozat egyetlen élvezhető darabja, a többi szerintem nézhetetlen, úgyhogy nem is próbálkoztam vele. A Csillagok háborúja most tetszett, de egyértelműen sokkal inkább gyerekfilm, mint a másik 2 rész.

A tanulság talán az, hogy 11 évesen én eléggé "félreértettem" a történetet. Akkoriban nekem Luke Skywalker volt az abszolút főhős és a többieket inkább afféle sidekicknek értelmeztem. És a történet vége is az volt, hogy lám Luke megoldotta a problémákat. Nekem akkoriban nem tűnt fel, hogy nem ő a "kiválasztott", nem ő hozott egyensúlyt az Erőbe. És a problémát sem ő oldotta meg. Nem esett le, hogy végig Darth Vaderről van szó, és hogy a végső összecsapást nem Luke nyerte, hanem Darth Vader, azzal hogy behajította az uralkodót a csőbe.

Nem tudom, hogy ennek a filmnek a hatása vagy pont ezért tetszett ez a film is, de én alapvetően az erre a mintára felsimított történeteket szeretem a mai napig is a Mátrixtól a Good Will Huntingon át. Azaz kell egy jóképű, romlatlan főhős, aki nem tudja magáról, hogy ő a kiválasztott. Aztán ezt szépen elfogadja, beletanul a szerepbe és a végén győz. :-)

Érdekes látni, hogy az én generációmnak mennyire meghatározó élménye volt ez a film éljen bárhol is a világon. Pl. a Shop Stop filmekben is azokat a poénokat szerettem a legjobban, amik valahogy visszautalnak a Star Wars-ra.

Elgondolkoztam azon, hogy bár már idézgetni nem nagyon tudok, mert nem értik, jelen van-e valamennyire a Star Wars a mindennapjaimban. Egyetlen dolgot találtam hirtelenjében: egy a hamburgi Lego szaküzletben beszerzett Darth Vader kulcstartó figurát, ami a pesti lakás kulcsain van és emiatt ott figyel az ékszeres dobozomban. :-)

És ha kérhetnék valamit a sorozattal kapcsolatban, akkor az az lenne, hogy egy hagyományos technikájú moziban, minden digitális módosítás nélkül még egyszer megnézhessem az eredeti Jedi visszatért.

Hanyatló Nyugat és száműzött nyelv

Valami grandiózus címet akartam adni ennek a bejegyzésnek, így kerekedett ki ez a furcsa összetétel.

Nagyon régen nem írtam már. Ennek főleg az az oka, hogy kevesebbet utazom mint korábban és ha még is, akkor leginkább Magyarországra.

Az ősz a vidéki Magyarország jegyében telt. Hosszabban azért nem fogok beszámolni a "kalandjaimról" mert úgy tűnik, hogyha a legfinomabb negatív megjegyzést is teszem az országra, akkor hihetetlen heves reakciókat váltok ki vele. Már így is rendre megkapom, hogy nincs jogom bírálni, mert én elmentem. Ugyanakkor nem tudnám úgy csavarni a dolgokat, hogy ne az jöjjön ki, rémesen kisstílű, ha egy 5 csillagos szállodában 70 Ft-os Túró Rudit lopnak.

Először akkor a nyelvről
Azt vettem észre, hogy kopni kezdett a magyar tudásom. Nyilván nyomot hagy az emberen, ha 4 éve lényegében csak passzívan használja a nyelvet. Én kb. 4 éve nem írtam 1 oldalnál hosszabb magyar szöveget és amit írtam sem volt különösebben igényes. Legutóbb egy levél írásával szórakoztam elég sokat, mert már nincsenek a fejemben azok a panelek, amiket pl. egy hivatalnak írt levélben használhatnék.

Néha szavak sem jutnak eszembe, vagy nem igazán magyar kifejezésekkel helyettesítem őket. Mondjuk kicsit megnyugodtam, mikor az egyik magyar kollégám simán beleszőtte egy mondatba azt, hogy mindig tisztelte az "integritéjéért" az illetőt. :-)
Van mikor meg a kontextus hiányzik. Az egyik ügyfél Kötcsén született, amit nekem nem sikerült elsőre helyesen leírnom. A jelenlévők szinte egyszerre kiáltottak fel: "Hát tudom, Kötcsén?!" Én meg mondtam, hogy fogalmam sincs róla, miről kéne ezt a települést ismernem. Kiderült, hogy mostanában ott szoktak kormányüléseket tartani. Soha nem hallottam még erről. Bár néztek rám, mint egy marslakóra, én ezt inkább sikernek ítéltem. Annyira bosszantónak találom, amit a kormány csinál, hogy tudatosan kerülöm a híreket a dolgaikról. Ezek szerint jól csinálom.

Persze az én esetemben messze nincs szó "száműzött nyelvről", hiszen engem senki nem kényszerített, hogy elmenjek vagy hasonló. De az, ha az ember idegen nyelven dolgozik és a környezet is idegen nyelven van, óhatatlanul nyomot hagy az anyanyelvén.


Ha bárki Fiercly Fiona színű körömmel lát valakit, akkor tartsa vissza a rendőrség megérkezéséig
A hanyatló Nyugatról

A belgák is lopnak. Kicsit sokkoló volt a felismerés. Eddig is tudtuk, hogy azért rendesen lopnak Brüsszelben. Nálunk eddig ennek egy bicikli és egy TomTom esett áldozatul. Viszont ezeknél az eseteknél lehetett tudni, hogy profi bűnözőkről van szó, aki az esetek nagyon nagy részében nem belgák.

Most viszont a postán loptak, ami azért meglepett. Szerettem volna 2 körömlakkot, ami már kiment a divatból, ezért boltban nem lehet kapni. Az interneten viszont találtam és mivel már sokszor rendeltem postán dolgokat bátran megrendeltem. Néhány nap múlva meg is érkezett a csomag, ami üres volt. Nem annyira a pénzt sajnálom, mert az egész nem volt 10 euró, hanem a csalódást. Feladáskor még tuti megvoltak a lakkok, mert szerepelt a súly a csomagon. Érkezéskor ugyan nyomott volt a doboz, de nem tűnt sérültnek.
És itt most nem az "alkalom szüli a tolvajt" esetéről van szó! Ahhoz, hogy valaki kinyissa a dobozt, kiszedje, ami benne van. Majd visszategye a védő pukis műanyag fóliát és az egészet gondosan visszaragasztgassa, felszerelés kell. Ezt nem egy enyveskezű szomszéd fújta meg, hanem valaki a postán. Szomorú dolgok ezek.

Minden esetre, ha látok valakit citromsárga körömmel Augerghemben, akkor megvan a tettes.


2011. október 2., vasárnap

Budapest az új Amsterdam


A múltkori Pestet eléggé fikázó bejegyzésem után úgy érzem kell írnom egy újabb posztot, ami Pest szebbik oldaláról szól.

Nagyjából 2 hetet töltöttem szeptember közepén Pesten, de ez radikálisan más élmény volt, mint az előző. Egyrészt ezúttal gyakorlatilag csak aludtam, meg szórakoztam Pesten, a munka máshol volt. Másrészt meg pont ennek az életmódnak köszönhetően, nem kellett a BKV-t egyáltalán használnom.

Ez a 2 dolog radikálisan új arcát mutatta a városnak. Mivel a Dohány utcából minden közel volt, ezért gyakorlatilag csak gyalog közlekedem. Volt hogy csak nagyon közel mentem, pl. a Grandio nevű helyre, ami szerintem szenzációs és a romkocsmák hajnalát idézi, amikor még nem vált iparrá ez a műfaj.
Október 6. utcai sarok
Meg eljutottam olyan helyekre is, amikről nem is tudtam, hogy felújították őket. A legkellemesebb meglepetés az Október 6. utca volt, ami szuper. Egy Humus Bár nevű helyen voltunk, ami ár-érték arányban a 2 hét legjobb választása volt. A legdrágábbat egyébként Székesfehérváron ettük, de szerintem ott azért szállhattak így el az árak, mert nincs igazi verseny. Szintén meglepő volt, hogy drágább volt a gödöllői egyetemi menza, mint a PWC menzája a pesti belvárosban.

A bejegyzés címe pedig nem az elfogyasztott fű mennyiségére utal, hanem arra, hogy elképesztő milyen sok biciklista van a városban. A várból gyalogoltunk a Dohány utcába a Lánchídon keresztül és rengetegen pedáloztak mindenfelé. A rakparton meg a hídon kicsit veszélyesnek is tűnt a dolog, mert egyszerűen nem fértünk el rendesen.

Szóval azért pozitívan is változik a város. Így teljesen más volt a hangulat. Nem szembesültünk a BKV-n összetömörülő "problematikás" emberekkel, a szeméttel és hasonlókkal. Tartok tőle, hogy ha hazaköltöznék, a BKV megkerülhetetlen lenne. De gyalogos turistaként mindenképp nagy élmény Pest.

Na, mi ez? Újra


A kivievő kanál után újabb feladvány.

Ma a 26 fokos kánikulában kedves barátom elvitt fagyizni. (Még jó, hogy fogyókúrázunk. Természetesen.) Persze a város legdrágább fagyiját kaptam. Ha már ott voltunk a Lujza utcánál, javasoltam menjünk le a lifttel a Rue Haute-ban található kilós porcelánkereskedésbe, amit múlt héten fedeztünk fel egy látogatómmal.
Procelánt ugyan nem vettünk, de megkaptam valamit, amire már nagyon vágytam. Nem túl hasznos darab, de valahogy olyan elegáns.

Aki megmondja, hogy mi ez,a következő látogatásánál használhatja.

2011. augusztus 9., kedd

Provence. Alulnézetben

Provence. Hát igen… Ahogy kedves barátom megfogalmazta: aki annyira lelkesedik Provence-ért az valószínűleg maximum Stahl Judit szakácskönyvekben olvasott róla, de soha nem járt még ott. Én még annyit tennék hozzá, hogy a következő lelkendezőt meg fogom dobni egy levendulás szappannal.
Szintén az elején eloszlatnám azt a félreértést, hogy sós víz mellett nincsenek szúnyogok. De vannak. Legalább 50 csípést sikerült is összegyűjtenem.
Igazából semmi komoly gond nem volt a nyaralással és alapvetően nagyon élveztük, de azért volt néhány meglepetés. Már az autóbérlés sem indult könnyen, mert kicsit zavaros volt a visszaigazoló e-mail, de ez simán rendeződött. Megkapva csodás Chevrolette Sparkunkat hangos bye-jal búcsúztak tőlünk. Na, ez volt az utolsó angol szó, amit hallottunk. Azt kell hogy mondjam, minden francia tanulással töltött perc megérte, mert mindent kizárólag franciául lehetett intézni.
A szállás egészen döbbenetes volt. Oké, csak 2 csillagos, de ennek ellenére azt hittük, hogy valami köze lesz a booking.com-on olvasott leírásnak a valósághoz. Korábban semmi gond nem volt az itt foglalt szállásokkal, nagyjából pontos volt a leírás. Most azért választottam ezt a hotelt, mert azt írták, hogy minden teljesen új benne és jó állapotú és 8-as értékelése volt, ami itt nagyon jót jelent. Ehhez képest az első éjszakát egy olyan kétágyas szobában töltöttük, ahol az ágy egyáltalán nem volt 2 személyes és a zuhany magában a szobában volt. Másnap némi ügyezéssel átköltöztünk a „fürdő lakosztályba”, ami egy hangyányival nagyobb szobát (tényleg nagyobb ágyat) és azt jelentette, hogy ezúttal egy batár nagy pezsgő fürdőkád volt a szobában. Nem, nem a fürdőben, egyenesen a szobában. Ez ugyan vicces volt, de kényelmetlen is az intimitás teljes hiánya miatt.


Martigues festői kikötője


Másik meglepetés volt a franciák életritmusa. Általában aki bármilyen munkával foglalatoskodott, az láthatóan észak-afrikai származású volt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy kb. 9-kor kezdtek éledezni, majd dél és 15,30 között minden zárva volt. Aztán 7-ig úja nyitva voltak. Kivéve az éttermeket, ahol szigorúan 12 és 2 között volt ebéd, 6-tól 9-ig pedig vacsora. Egyébként semmi. Persze itt is voltak kisebb fennakadások. Pl. a helyi Carrefour közértben nem lehetett kenyeret kapni, mert mellette volt egy pékség. Csakhogy a pék nem egyszerre volt nyitva a közérttel, ezért simán voltak olyan időszakok, mikor nem lehetett kenyeret vásárolni.
De az éttermekkel is gond volt. A kisvárosunkban felinstallálták a Sardinia nevű intézményt egy sátorban, ahol 3 féle sült szardíniát meg kagylót sült krumplival lehetett kapni, amit hosszú faasztaloknál kellett elfogyasztani. Ez gyakorlatilag megölte a város éttermeit és pl. a kebabos már be sem indította a sütőjét, mert senki nem vett tőle. Igazából pizzán kívül nem lehetett mit enni egy tipikus üdülőfaluban. De ezen nincs is mit csodálkozni, mivel egy szardínia 3 EUR, egy kagyló sült krumplival pedig 4,5 EUR volt. Brüsszelben egy kagyló minimum 15 EUR. Szóval nekünk nem igazán jöttek össze a kulináris élvezetek Provence-ben pedig sem a szándék, sem a pénz nem hiányzott. A legprovanszibb talán az a sajtos pizza volt, amit a helyi arab pizzás megszórt egy kis provence-i fűszerkeverékkel.


Naplemente Martiues-ban


Martigues a kisváros egyébként nagyon szép. Tényleg a Côte Bleue Velencéje a kis csatornákkal és hidakkal. Az egyetlen dolog, ami nem látszik a képeken az az Étange de Berre nevű belső tenger partján álló baromi nagy olajfinomító. Európában a legnagyobb. Emiatt a tó gyakorlatilag megdöglött, a halászatot már 1957-ben betiltották a szennyezés miatt. És bizony ha rossz irányból fúj a szél, az ember rögtön Százhalombattán érzi magát.
A tengerpart viszont tiszta és szép. Eredetileg sziklás, ahol az öblökben strandokat alakítottak ki. Van egészen kicsi nomád, közepes és jól kiépített is.
Provence-ből 2 várost néztünk meg. Aix-en-Provence nem volt akkora szám, bár lehet hogy rossz időpontban érkeztünk. Arles viszont nagyon szép, érdemes oda elautózni.
Marseille tragikusan lepukkant. Hihetetlenül piszkos, rengeteg hajléktalan, akik százával kempingeznek a parkban. Viszont mivel mindenki szarik mindenre, ezért mindent lehet. Pl. bárhol parkolnak, mert nincs igazi ellenőrzés. Szóval Marseille-t bátran lehet Franciaország segglyukának nevezni: az összes mocsok ezen a városon keresztül érkezik és távozik. Ugyanakkor hihetetlenül szép a fekvése és még soha nem láttam ennyire meredek utcákat, mint itt.


Kőolajipari melléktermék az Étange de Berre partján


A leírtak ellenére nagyon ajánlom a környéket azoknak, akik tengerparti napozást terveznek és még esetleg kisgyerekük is van. Nekik ideális. Mi úgy láttuk, hogy ez a kispénzű franciák üdülő övezete, szóval ha valaki nem akar sokat költeni, de szeretné ha a gyereke térdig érő, meleg tengervízben homokozzon festői tájakon, akkor csak ide menjen. Az emberek egyébként nagyon kedvesek, alapvetően segítőkészek is, viszont csak franciául tudnak még azok is, akik a turistákkal foglalkoznak, mert nem igazán vannak külföldi turisták a 2 nagyobb városon kívül.


Marseille. Középen If vára


Az első nehézségek után azt gondoltuk, hogy mi még egyszer nem jövünk Franciaországba nyaralni. Aztán rá kellett jönnünk, hogy mennyivel nehezebb lett volna ugyanezt olaszul, spanyolul vagy netán horvátul elbábozni. Úgyhogy maradunk a franciáknál, mert itt már legalább panaszkodni, meg vitatkozni tudunk.
És a random város választáson sem fogunk változtatni. Malaga és Riga után, alapvetően Marseille (illetve inkább környéke) is bejött.

2011. augusztus 2., kedd

Budapest. Kicsit kivülállóként

Az utóbbi néhány hónapban többször is voltam munka ügyben otthon. Talán így három és fél év után valamennyire kívülről tudom már nézni Pestet. Nagyon vegyesek az érzések.
Ugyan rendszeresen járok haza, ezek a látogatások valójában azt jelentik, hogy ki sem mozdulok a kellemes külvárosunkból. Mikor dolgozom, akkor viszont a belvárosban alszom én is, főleg az ingázás lerövidítésére. Elég éles váltás hirtelen belvárosnak lenni. Nagyon kényelmes volt minden találkozóra azt mondani, hogy 20 perc múlva ott vagyok és nem mondjuk másfél óra múlva. Teljesen más életforma volt a belvárosi lét és be is szerveztem minden estére 1-2 találkozót.
Ugyanakkor ilyenkor sokkal jobban észreveszi az ember azokat a dolgokat, amik elrontják Pestet. Régebben is voltak hajléktalanok, de ennyi koldus valahogy nem. Kétszer is előfordult, hogy a metróban a peronon állva megpróbált valaki lelejmolni. Bár többen mondták, hogy a metróba nem mehetnek le koldusok, mindkét eset megtörtént. De ezen kívül bármilyen buszmegállóban vártam, odajött valaki kunyerálni. Még a külvárosi közért bevásárló kocsijából is el akarta egy nő kunyerálni a 100-ast. Erre eléggé mérges lettem. Egy barátom óránként 600 Ft-ért áll a forró kemence mellett fél éjszaka, ez a nő meg semmit nem csinál csak savanyú pofát vág és simán megkeres ennyit.
A Határ úti metróvégállomáson egészen apokaliptikus látvány fogadott: egy meghatározhatatlan korú (talán 30 körüli) féllábú férfi, kopaszra nyírt fejjel, amin egy óriási sebhely volt, matt részegen ült a földön és csapkodott maga körül a mankójával. Az emberek meg csak jó messzire kikerülték, hogy eljussanak valahogy a buszokhoz.

Egy hasonló utcában szoktam "bent" aludni

Régen is mindig BKV-val jártam, tehát van valami képem Budapest alulnézetéről, ugyanakkor most egészen borzasztónak találtam a helyzetet.
Ugyanakkor vannak olyan dolgok Pesten, amik baromi jók és hiányoznak. Pl. az hogy eljutottam végre színházba, igazi élmény volt. De az olasz kollégámnak a Szimpla Kert is nagyon bejött és nagyon élvezte, hogy fél 1-kor simán úgy dönthettünk egy csütörtökön, hogy akkor most benézünk egy kicsit, a hely meg nyitva volt, sőt fullon üzemelt. Brüsszel után nagyon élveztünk, hogy 2 körül nem csak mi bóklászunk a Dohány utcában.
Az, ahogy az emberek egymással beszélnek, régebben is zavart. Nekem az is érdekes változás (és ebben nem találok semmi negatívat), hogy mennyivel könnyebben tegeződnek az emberek. Pl. egy beszélgetés során az egyik kedvezményezett képviselője, egy nálam pár évvel fiatalabb fiú véletlenül letegezett, aztán mivel mondtam, hogy nem zavar, valahogy tegeződve maradtunk, ami teljesen normálisnak tűnk. A legviccesebb helyzet az volt, mikor egy gyártelepen kerestünk egy céget. A portás egy huszonéves pasi volt, akinek szépen elmondtuk, hogy honnan jöttünk, de még a VPOP említése sem hatotta meg annyira, hogy ne úgy magyarázta volna el az utat, hogy: „Menjetek erre, meg arra!”, és a végén is „sziasztokkal” búcsúzott. Ezen már nagyon nevettünk, de egyáltalán nem volt bántó, vagy bunkó ahogy beszélt velünk, úgyhogy neki valószínűleg ez teljesen normálisnak tűnk. Lehet, hogy tévedek, de így kívülről nézve nekem az a benyomásom, hogy egyre kevésbé formális a magyar nyelv. A boltokban régebben is simán letegezett az eladó, de az meglepő, hogy mostmár ha „hivatalos” személyként jelenek meg, akkor is letegeznek időnként.
Összességében még most is nagyon szeretem Pestet, de egyre kevésbé emlékeztet a 90-es évek „aranykorára”. Persze lehet, hogy csak az a baj, hogy már nem vagyok fiatal.

2011. július 8., péntek

Ki tudja, mire lesz még jó...

Elősegítendő a következő generációk boldogulását, úgy döntöttem, hogy kiteszem a blogra a szakdolgozatom tartalomjegyzékét. (A teljes sztorit inkább szóban fejteném ki az esetleges érdelkődőknek. :-)
Akit érdekel a teljes szöveg, dobjon egy üzenetet.






A magyarországi németek autonómia törekvései a két világháború között




I. Bevezetés 1
1. A magyarországi németség a dolgozatban érintett csoportjának meghatározás 2
2. A autonómia értelmezési lehetőségei 4
2.1 A területi autonómia ellentmondásos megítélése 4
2.1.1 Az őszirózsás forradalomtól a Tanácsköztársaság kikiáltásáig 4
2.1.2 A Tanácsköztársaság időszakának területi rendelkezései 6
2.1.3 A Tanácsköztársaság bukásától a II. világháború kezdetéig 8
2.2 A kulturális autonómia értelmezési lehetőségei 8
2.2.1 A nyelvhasználat kérdése 9
2.2.2 Nemzetiségi alapon szerveződő pártok 9

II. A nemzetiségi kérés és a végrehajtó hatalom viszonya 12
1. Az 1918. novembere és a Tanácsköztársaság bukása közötti időszak struktúrája 12
2. A nemzetiségi minisztérium megszüntetése 14
3. A nemzetiségi kormánybiztos pozíciójának létrehozása és a német kormánybiztos tevékenysége (1922-1929) 15
4. A nemzetiségi alapon szerveződött párok megszűnése 16
5. A magyar parlamenti és parlamenten kívüli pártok viszonya és elképzelései a kisebbségekkel kapcsolatban 17

III. Társadalmi környezet 19
1. Viták a Parlamentben és azon kívül (röpiratok) 19
1.1 A parlamenti képviselők vitái 20
1.2 Az oktatás kérdése (Bleyer utolsó parlamenti beszéde) 21
1.3 Egy röpirat bemutatása 24
2. Hangulatjelentések, mint a kormány tájékozódásának eszközei 25
3. Viták az irodalom és politika határán (Szekfű Gyula és Szabó Dezső) 27
3.1 Szekfű Gyula vitaindító írása 27
3.2 Szabó Dezső válasza 28
4. Az irodalom, mint a politika eszköze 30
4.1 Kodolányi János és az Ormánsági helyzet 30
4.2 Zilahy Lajos és a polgárság német képe



32
IV. A magyarországi németek önszerveződési kísérletei 35
1. Az I. világháború utáni első egyesület megalakulása 35
2. A Magyarországi Németek Szövetsége (Volksbund der Deutschen in Ungarn) 37
3. A Volksbund tevékenysége 39
3.1 A tagság toborzása 41
3.2 A társadalom minden színterének lefedése 41
3.2.1 A szervezet szociális tevékenysége 42
3.2.2 Az egyesület megjelenése a gazdasági életben 42
3.2.3 A Volksbund részvétele az ifjúsági élet szervezésében 43
4. A Volksbund részvétele a Waffen-SS toborzásokban 43

V. Összefoglalás 44
VI. Irodalomjegyzék
VII. Mellékletek



Végezetül pedig egy kép a városról, ahonnan a legtöbben útnak indultak: Ulm

2011. május 22., vasárnap

A világ legdrágább epre

A költözéskor sokat jártunk a Bricoba. Egy ilyen alkalommal láttam meg, hogy árulnak eperpalántát. Végül addig rítam, amíg kaptam egyet.:-)


Az Eper!


Úgyhogy végül 1 eurót fektettünk a palántába, további 3 eurót a cserépbe és a földbe. Majd sok gondozás, ápolás következett. Bevallom, ezt javarészt nem én végeztem. Aztán eltelt 2 hónap és már be is érett az első szem termés. Ha minden jól meg még további 8 szem lesz. Szóval így sikerült 2 hónap munkával kb. 5 euróból 9 szem epret előállítanunk. Én mégis azt mondom, megérte...

London. Vendégségben Eric Claptonnál

Pénteken és szombaton Londonban voltam, mert péntek este Eric Clapton koncerten voltunk. Egy kedves ismerősöm meg is jegyezte, hogy micsoda világpolgár vagyok, de ez közel sincs így. Én még most is ugyanaz a hülyegyerek vagyok a Havanna lakótelepről, akinek a ciklámen a kedvenc színe és aki még a salisbury-i katedrálisban is megkérdezni, hogy megvan-e neki a Magna Carta magyarul (amúgy megvolt).




Szóval nekem az, hogy csak úgy átrándulok Londonba megnézni egy koncertet, nem a világpolgárság jele. Ez inkább egy közel 20 éves álom beteljesítése volt. A kora 90-es években, mikor megtudtam, hogy ezek a Royal Albert Hall-beli koncertek léteznek és elkezdtem vágyni arra, hogy egyszer én is elmehessek, akkor ez a Havanna lakótelepről annyira tűnt lehetségesnek, mint ma pl. az, hogy egyszer űrturista leszek és majd keringek a Föld körül. Még az Eurostar sem létezett abban az időben.




Anyagilag már tavalyi is lehetséges lett volna, hogy elmenjünk, csak akkor elbambultam kicsit. Nem hittük el, hogy tényleg csak óráink vannak eldönteni, hogy akkor most megyünk-e, mert elfogynak a jegyek. Idén már készültem, a nap előre el volt döntve és szinte azonnal (10 perccel az internetes lehetőség megnyílása után) meg is vettem a jegyeket. Már nem is volt minden jegyből, így kerültünk a kakasülő legkülső karéjára, ahová „restricted view”-s jegyünk volt. Ez praktikusan azt jelentette, hogy folyamatosan a Nagy Ember fejebúbját láttuk.




Ribena és jegy



A Ribena valami hihetetlenül édes pancs, de mivel itt nem lehet kapni, Londonban mindig iszom




Némi csámborgás után hajszál pontosan fél 8-ra értünk a helyszínre, de ez messze nem volt baj, mert volt még egy jó órás előzenekar. Az épület nagyon szép és valóban különleges helyszín egy könnyűzenei koncertnek, ugyanakkor nem igazán passzentos.




Azért adtam ennek az írásnak az a címet, hogy vendégségben, mert tényleg kicsit olyan érzés volt. Mikor jó pár éve Pesten láttam Eric Clapton, az teljesen más élmény volt. Az egy normális rock koncert volt egy sportcsarnokban, rendes hangosítással, és azzal a közösségi élménnyel, hogy másik sok ezer ember ugyanúgy kornyikál, meg ugrál körülötted. Egy rendes koncert után az ember általában még egy napig alig hall és jó esetben totál be is van rekedve.




Itt, Claptonéknál azért ez nagyon másképp volt. Itt úgy kellett viselkedni, ahogy a helyszín megengedte. Mivel állóhelyek nincsenek is, ezért Eric Clapton gyerekein kívül más nem is táncolt. A sok-sok ember fegyelmezetten végigülte az egész koncertet, különösebb extázis nélkül.




Ráadásul a helyszín azt is meghatározta, hogy mit lehet játszani. Itt nem lehetett igazi rock zenét adni, mert egyszerűen nem szólt jól. Nyilván nem a kakasülőhöz csinálták a beállításokat, de azért végig lehetett érezni, hogy mifelénk nem tiszta a hangzás. Ezek után teljesen logikus volt, hogy inkább csendesebb, sokszor neki is leülős blues dalokat választott, amik befértek ezek közé a keretek közé. Persze volt 2-3 sláger is, de nem ez volt a meghatározó. Nekem az egyetlen igazi meglepetés a Still Got the Blues volt. Mindig kockázatos, ha valaki egy másik, ugyanazon a területen mozgó dalát adja elő, de úgy gondolom Eric Claptonnak érdemes volt ezt a dalt előszedni, mert valóban tudott hozzátenni.




Összességében azt mondtam Imrének, hogy valójában ez a koncert nem igazán volt alkalmas arra, hogy olyan, aki nem ismeri és nem különösebben szereti Eric Clapton zenéjét, megkedvelje. Kívülről nézve kicsit megmagyarázhatatlan, hogy miért menő annyira, ha egy 66 éves pasi egy komolyzenei koncerthelyszínen 1929-ben írt dalokat ad elő, ami eredetileg egy fekete nő éneket. (mint pl. a Nobody Knows You Bessie Smith-től), hogy 45, de akár 70 fontot fizessenek érte. Viszont nyilván ahogy nekem az elmúlt 20 év, másoknak akár az elmúlt 50 is, ott volt ezekben a dalokban, és így vagy úgy, emlékeket is felidézi az ember egy ilyen koncerten.






A közönség egyébként meglehetősen vegyes volt, amolyan családi programos. Pl. mellettünk is egy 50-es német pasi ült a kamasz fiával. Ő is nagyon rásegített az idő utazásra, mert pont olyan parfümje volt, mint a 90-es évek közepén egy nagyon kedves kollégámnak, Nagy Zolinak. 15 éve nem tudom, hogy milyen parfümről vn szó. :-) Bár nagyon jellegzetes az illat (Imre még 2 székkel arrébb is simán érezte) én soha nem találtam zavarónak, bár ez inkább annak volt köszönhető, hogy Zolit kedveltem. Viszont simán meg tudtam mondani minden reggel, hogy Zoli már bent van-e. Szóval én nem csak a zene, hanem emiatt is „időutaztam”.




Éjjel 2-kor sikerült ágyba kerülni, úgyhogy másnap kicsit megviselt voltam. Erre még rátettünk azzal, hogy gyakorlatilag egész nap talpaltunk. Nagyon klassz helyeken voltunk, parkban, a camdeni piacon, indiai étteremben, ahol tényleg indiaiak voltak, bár ez is inkább volt angol-indiai hely, de első ismerkedésnek az indiai kajával nem volt rossz.



Meglepetés pipacs



Egy 2 méteres pipacs várt, mire hazaértem




London továbbra is rettenetesen zsúfolt, a metrón péntek este annyi ember volt, hogy a tudomány mai állása szerint, ennyi ember be sem fér a metróba. Én továbbra is nagyon szeretnék elmenni az olimpiára, de egyelőre se útitársam se jegyem nincs, és azt sem tudom elképzelni, hogyan hogy fog ez a rengeteg ember majd közlekedni.
Szóval nagyon jó kis este volt, talán jövőre is megyek. Bár most inkább azt szeretném, ha Eric Clapton jönne ide hozzánk a Heyzelbe és lenyomna egy szokásos rock koncertet.

2011. május 14., szombat

Róma. Az új kedvenc

Ez volt a harmadik „jubiliumi” utunk és egyben a karácsonyi ajándékom. És természetesen megint szuper olcsón próbáltuk kihozni az utat, a vége mindennel együtt kb. 280-300 EUR volt 2 embernek egy hétvégére. Bár egy darabig úgy volt, hogy négyen megyünk, végül G.-ék nem tudtak jönni.
Az utazás eseménytelenül telt egészen az utolsó percekig. Már Róma fölött jártunk és mindenki, így én is, bámult ki az ablakon, mikor is a repülő dobott egy nagyon. Bár már rengeteget repültem, nem emlékszem, hogy valaha ekkorát „esett” volna velem repülő. Baromi ijesztő volt, de ez után már nem történt szerencsére semmi érdekes. A gondot valószínűleg az okozta, hogy pont egy záporban sikerült leszállnunk, ami percekkel a megérkezés után el is állt. A reptéren valami hihetetlenül szép színek voltak, még szivárvány is volt az égen. A képen talán nem jön át, de nézzétek meg Brian Ferry Slave to Love című videóját, hogy el tudjátok képzelni.


Csodás reptéri fények



A városba való bejutás a reptérről egyszerű és csak 4 EUR-ba kerül.
A szállással nekünk is volt egy kis gondunk, de messze nem az, ami az átlag Rómába utazónak. Nem volt drága és lepukkant, sőt kifejezetten jó volt és barátságos árú, a probléma az volt, hogy tömegközlekedéssel nem lehetett megközelíteni. Ez nem vicc! A hotel fent volt egy dombon a város szélén, ahová csak egy bevásárlóközponton keresztül lehetett eljutni. Ha a bevásárló központ zárva volt, akkor gyalogosan nem lehetett eljutni a szállodáig, csak az autópályán keresztül. Emiatt kicsit sokat költöttünk taxira. :-)) Viszont ez a probléma abszolút nem derült ki a leírásukból és aki ajánlotta nekünk, annak sem tűnt fel, mert ő mindig autóval volt.
Róma csodálatos, most épp a kedvenc városom. Egészen lenyűgöző, hogy akár merre megy az ember, mindig talál valami érdekeset vagy szépet. Az összes megnézett dologból, nekem talán a Pantheon tetszett a legjobban, de nem tudom megmagyarázni, hogy pontosan miért.


"Csak" egy rom



Szintén nagyon szimpatikus volt, hogy alig kellett belépőt fizetni. Egy dolog volt, ami baromi drága volt, a Colosseum, de oda nem mentünk be. Nem annyira az ára, hanem az iszonyat tömeg miatt. Nem tudom, hogy mindig ilyen-e Róma, de most lépni sem lehetett az emberektől. Pont azon a hétvégén volt a Róma Marathon, ezért elképesztő mennyiségű futó és szurkoló kolbászolt a városban. Ráadásul még metró felújítás is volt, ami szintén nem könnyítette meg a mozgást.
Bár nem sokat beszéltünk olaszokkal, azt kénytelen voltam észrevenni, hogy a francia bizony segít. a beszélt szöveg értésében nem annyira, de a feliratok elolvasásánál egyértelműen.
Nem tudom, hogy milyen lehet Rómában élni, de turistaként csodás hely. Általában már 3 nap után azt szoktuk gondolni egy-egy helyről, hogy ideje lenne hazaindulni. Róma nem ilyen volt, szinte egyszerre mondtuk, hogy úgy maradnánk még egy kicsit. Szóval remélem, még sokszor mehetek Rómába.
A jövő évi úti célunk Moszkva. Ha esetleg nem jönne össze, akkor a tartalék város Tallinn.

2011. február 23., szerda

Sürgősségi ellátás update

Közben rájöttem, elfelejtettem beírni, hogy hogy végződött a galléros kalandom.

Néhány héttel később megérkezett a számla, ami 29 (azaz huszonkilenc) euróról szólt és ebben már benne volt a gallér ára is.
Ez azt jelenti, hogy én 4,35 eurót, azaz kb. 1.200 Ft-ot fizettem bele. Nem akarok azon rugózni, hogy bezzeg itt. De kár lenne tagadni, hogy az ember otthon is inkább kifizetne 1.200 Ft-t, ha ennyire flottul mennének a dolgok.
Összefoglalva: úgy tűnik a sürgősségi ellátás nem horror áron van Brüsszelben.

2011. január 29., szombat

Pozsony. Sort of Homecoming

Bár a cím arra utal, szó nem lesz a U2-ról.

A január utolsó hetét Szlovákiában töltöttem, egészen pontosan Pozsonyban, Vágbesztercén (Považská Bystrica) és Zsolnán (Žilina ). Bár kb. 15 évvel ezelőtt voltam már Szlovákiában, az Losonc környékén volt, úgyhogy szinte észre sem lehetett venni, hogy átléptük a határt.

Ezúttal Szlovákiának azon a részén voltam, ahol alig vagy egyáltalán nem élnek magyarok. Korábban már volt róla szó, még az előző helyemen, hogy menjek Szlovákiába dolgozni, de aztán a főnököm ismerve a 2 ország gubancos viszonyát, inkább úgy döntött, hogy menjen valaki más. Így utólag teljesen alaptalanok voltak a félelmek. Például Zsolnának hirhedten magyarevő híre van, mégis nyugodtan telefonálhattam hangosan magyarul a főtéren, senkit nem zavart. Sőt a pozsonyi éttermek kb. felében volt magyar étlap, de még a vágbesztercei panziós is tudott nekem olyan kis kártyát adni, amin magyarul szerepelt, hogy "reggeli".
Igazából az a legnagyobb élmény Szlovákiában, hogy teljesen olyan érzése van az embernek, mintha otthon lenne, viszont mégis minden kicsit más. Valószínűleg igaza van Czeizel Endrének és tényleg teljesen össze vagyunk keveredve a szlovákokkal, mert még az emberek arca is ismerős. A nevek között legalább annyira gyakori a magyar mint nálunk a szlovák. És a szokások, meg a reakciók is szinte teljesen azonosak. Bár a lengyel sokat segített az eligazodásban, rengeteg közös szavunk van. A közismert kabát, meg poháron kívül, aminek még az írása is azonos, nagy meglepetésemre olyan szavak is hasonlítnak, mint a ceruza, a pecsét vagy a hiba. Amit azért, hogy nehezebb legyen megérteni, "chyba"-nak írnak.
Az egyetlen, ami radikálisan más nyelvileg, hogy még a kb. azonos korú nők sem kezdenek tegeződni, vagy keresztnéven szólítani egymást, hanem pani X a helyes megszólítás. És az is érdekes, hogy az emberek használják az olyan titulusokat, hogy pl. mérnök, sőt szerepel az irataikban.
Az ételek is nagyon ismerősek voltak. Szerintem, kb. 75%-ban ugyanazokat a kajákat esszük a grízestészától a lángosig. Ugyanakkor összességében minden étel és alapanyag jobb minőségű mint Magyarországon. Nem is értem, hogy Magyarországon hogy züllött le ennyire az élelmiszer kereskedelem. Kicsit olyan volt, mintha gyerekkori időutazáson lettem volna, mert az igazi túró, meg az igazi tejföl régi emlékeket idéztek fel. Furcsa módon a legemlékezetesebb ételt egy cseh étteremben ettem. Citromos nyúl volt knédlivel. Életem legjobb nyula volt, pedig csak egy volt a napi menűből.
Néha furcsa ételek is szerepeltek az étlapon pl. a rántott hermelin. Elképezeltem szegény kis állatot panírozva majd kisütve. Ám kiderült, hogy egy camembertszerű cseh sajtról van szó, amit valószínűleg a fehér héja miatt hívnak hermelinnek és valójában Hermelín a pontos írása.
Az árak kb. magyarországiak, ami Brüsszelből jőve barátságos. Egyedül az üdítő volt meglepően drága: 1,5 vagy 2 euró.
A gyanúba keveredett állat
Pozsony egészen elképesztő város. A belvárosa kicsi, de nagyon szépen karban van tartva. Baromi hideg volt még mikor ott voltunk, rendszeresen havazott. A Slovakia on Ice jégpályája miatt úgy nézett ki a város, mintha még januárban is a karácsonyra készülnének. Viszont nagyon hangulatos volt.
A folyó másik oldalán egy hihetetlenül nagy lakótelep van, elképzelhetetlen árakkal. Pl. egy 72 m2-es felújítandó 12 emeletes panelház tetején lévő lakás 100 ezer euró, azaz kb. 27 millió Ft. Összességében a panelházak sokkal jobb állapotban vannak mint Pesten, de általában nincsenek szigetelve csak lefestve.
Valószínűleg nagyon kevés magyar lakhat Pozsonyban, mert nem hallottam, hogy bárki is magyarul beszélt volna körülöttem, illetve próbáltam venni Új Szót, de nem lehetett kapni. Cigányok se nagyon vannak a városban, de állítólag az egész környéken se. Részben a magas ingatlan árak miatt, részben meg mert egyszerűen nem engedik őket beköltözni. A kolléganőm szerint az ország keleti részén kb. ugyanaz a helyzet, mint Magyarországon.
Az autópályák is egész jók, és az is jó, hogy még kisebb városok körül is van körgyűrű, úgyhogy nem hömpölyög a forgalom a belvárosban. Sajnos még nincs teljesen kész az autópályarendszer, így azért alapvetően örültem, hogy nem kellett elautóznunk Eperjesre.
Ajándékba mindenféle csokit hoztam, pl. gyermekkorunk nagy kedvencét a Deli csokit. De volt helyi túró rudi is Dots néven. Nem volt igazán jó, mert nagyon édes és tejcsokis a borítása. Vettem még brindzát, parenyicát és egyéb sajtokat is.

Az ajádékok. Borókabogyó, Dots és Deli
A hazaút kicsit sietősre sikeredett, mert nem vettük figyelembe, hogy milyen nagy a bécsi reptér. Szóval, aki onnan repül valahová, menjen ki időben.
Amúgy meg menjetek Szlovákiába, akár vásárolni, akár nézelődni, szerintem nagy élmény.

2011. január 21., péntek

Helsinki. A nők steril városa

Általában úgy szoktak végződni a bejegyzéseim, hogy "menjetek ide vagy oda". Na, most előre elárulom, hogy ez nem ilyen írás lesz. A legjobb tanácsom az, hogy csak az menjen Helsinkibe, akinek dolga van ott.

Helsinkiben dolgozni voltam. A létező legrosszabb időpontban voltunk, mert nem számoltunk azzal, hogy a nyári napforduló idején az egész ország útra kel. Két éjszakát a reptéren laktunk, majd egy csili-vili dizájn hotelbe tettük át a székhelyünket, ahová protekcióval kerültünk. Sajnos nem lehetett kikapcsolni a légkondit és minden éjjel diszkó volt. Szinte semmit nem aludtunk egész héten, mert még éjfélkor is szinte teljesen világos volt, majd hajnali 3-tól újra. Hiába húztuk be a függönyöket, a bioritmusunk teljesen összezavarodott.

Ami jó volt, hogy a társadalomban van valami nagyon erős bizalom egymás iránt, amitől minden működik és jó a hangulat.


Ami nem volt annyira jó, hogy minden iszonyat drága. Pl. a cseresznyét literre mérték. Egy ebéd az üzemi kajáldában 10 EUR volt. Ugyanaz Brüsszelben, kb. 5, Németországban meg csak 3 EUR.
Olyan sok időnk nem volt nézelődni, de azért a belváros megnéztük, illetve voltunk egy hajókiránduláson.
Helsinkiben az a legfurcsább, hogy szemmel láthatóan több a nő, mint a férfi. Azt mondták, hogy ez azért van, mert a nők jobban képzettek, mint a férfiak és délre vándorolnak a nagyobb városokba. Azt gondolják, hogy náluk ez az egyik oka annak, hogy nem születik elég gyerek, egyszerűen nem egy helyen élnek a facér nők és a facér férfiak.
Nem hiszem, hogy a közel jövőben visszamegyek Finnországba, bár aztán ki tudja...


 
© 2009 Egy EU-s vendégmunkás kalandjai.... All Rights Reserved | Powered by Blogger
Design by psdvibe | Bloggerized By LawnyDesignz