Próbasütés corki vendégnek

Ez egy kicsit profil-idegen bejegyzés a blogtól, és valószínűleg teljesen élvezhetetlen az olvasó számára, de úgy gondoltam, mégis megörökítem a mai próbálkozást.

Bár az alapdolgokat a főzésben megfelelő színvonalon hozom, azt azért nem lehet rám mondani, hogy virtuóz lennék a konyhában. Sőt, már azzal is megvádoltak, hogy operett-háztartást viszek! De ezt a leghatározottabban vissza kell utasítanom. Nem tehetek róla, hogy hajdani lakótársam néhány konyhai felszerelésemet egyszerűen hazaköltöztette.

Mivel jövő kedden vendégem érkezik Corkból, ezért megkértem egy nagyon kedves barátomat, hogy találjon ki nekem valamit, ami olyan, hogy előre elkészíthető, és ha este 10 tájban megjövünk a repülőtérről, csak elő kell venni és már ehejük is. Ja! És persze nagyon finom legyen.

Ez a poszt a „próbafőzés” megörökítése, azaz elkészítettem az ételt, hogy lássam milyen, illetve hogy nehogy kellemetlen meglepetés érjen az éles főzésnél.

Kicsit bizonytalan voltam a fő fűszert illetően, mert fel sem tudtam idézni a rozmaring ízét, azt meg végképp nem tudtam, hogy megy-e a disznóhúshoz. Minden esetre elhatároztam, hogy kivételesen egy az egyben követem az instrukciókat. (Ez nagyon nagy szó, mert talán az a legjellemzőbb a barátommal való kapcsolatunkra, hogy mindig meghallgatjuk, amit a másik mond, aztán meg jól nem hallgatunk egymásra.)

Tehát tegnap bevásároltam a hozzávalókat:

- Disznóhús (szigorúan promós, bár a belgák annyira nem ijedtek meg a sertésinfluenzától, mert nem sok minden volt leócsózva). Szerintem comb, de azért még mindig nem vagyok elég jó franciából ennek a megállapításához.

- Tejszín

- Krumpli (meglepően fagyott volt, úgyhogy sok ment a szemétbe)

- Rozmaring (kis műanyag dobozosat vettem, amiből csak 1 ágat használtam fel, a többi egyelőre sorsára vár a hűtőben)

Volt itthon:

- Vöröshagyma

- Fokhagyma

- Gouda sajt (az enyém öreg volt, de nem tudom, hogy otthon megkülönböztetik-e eszerint a sajtokat, mert én alapvetően nem szeretem a sajtot)

- tojás

Így néztek ki az alapanyagok, mielőtt elkezdtem volna összeállítani az ételt. (A sajt hiányzik a képről.)

Aztán a következőket csináltam:

A húst felvágtam nem túl kis darabokra, sóztam és borsoztam. Amíg a krumplit meg a hagymát megpucoltam kicsit pihent.

Ezután leszedtem a rozmaring ágról a leveleket. Ahogy szedtem le őket, minden kisebb ágacska végén maradt egy kis fás rész, amit nem akartam beletenni az ételbe. Bár erre vonatkozó instrukcióm nem volt, azért én ezeket levagdostam és még a leveleket is összevágtam egy kicsit. A húst a rozmaringgal beszórtam és nejlonzacskóban kiklopfoltam. (Ez volt vadonat új ikeás klopfolónk első bevetése.)

A húst kis vajon mindkét oldalán elősütöttem. A vajon sütés eszembe nem jutott volna, viszont a barátom szinte mindig így csinálja és nagyon jó íze van. Itt még a sima carrefouros vaj is nagyon jó ízű és nem égett meg vagy hasonló. A megmaradt húsos vajon kicsit megfonnyasztottam a hagymát és a fokhagymát és rászórtam a maradék rozmaringot, meg beletettem magát az ágat. Az ágat a végén kipecáztam és kidobtam. Azt hiszem, legközelebb a fokhagymát csak a végén teszem bele, mert lehet, hogy kicsit megégett.

Ezután kezdem betenni a hozzávalókat a tepsibe. Itt van az egyetlen pont, ahol tudatosan tértem el a recepttől: nem vajaztam ki a tepsit. Azért döntöttem így, mert a tejszín eleve nagyon zsíros (30%) és már a pirításhoz is használtam vajat, no meg a gouda is elég zsíros.

Szóval alulra ment a hagyma fele, rá a krumpli, amit jól megsóztam. Nem jól mértem fel, hogy mennyi a krumpli fele, úgyhogy ebben a rétegben több krumpli van, mint a fedőrétegben, aztán jött a hús, majd 2 nagy szelet sajt, utána megint hagyma, krumpli és sajt. A legfelső rétegnek már nem mertem 2 szelet gouldát tenni. Egyrészt mivel ez öreg sajt, nem akartam, hogy túl sajtos legyen az étel íze, másrész nem szeretem annyira a sajtot.

Amikor minden benne volt a tepsiben az egészet leöntöttem tejszín és egy egész tojás jól megsózott keverékével. Ekkor így nézett ki:

Végül összesen kb. 50 percet sütöttem. Ilyen lett a végeredmény:

A mai próbálkozás tanulságai a következők:

Rájöttem, hogy szeretem a rozmaringot. Na, jó ez így nem igaz, de tény, hogy a rozmaring és a disznó jó barátok. Egy ág tökéletes volt ennyi alapanyaghoz, mert bár nem volt nagyon durva az íze, azért mindenben lehetett érezni.

Vékonyabbra kell a krumplit vágni, mert noha a hús megsült, némelyik krumpli nem teljesen.

A goulda sajt nem olvad el, hanem megpirul és ropogós rétegként ott marad a tetején, ami nagyon finom.

Nem igazán volt jó a tejszín – tojás arány. Lehet, hogy 2 dl tejszín túl kevés 1 tojáshoz. Nagyon korán és keményre megszilárdult a keverék, jobb lett volna, ha kicsit folyósabb a leve. Legközelebb eleve többet csinálok, és akkor 4 dl tejszínhez fogok 1 tojást tenni.

Valami tényleg nem stimmel a sóval. Bár elég sokat tettem bele mégis kicsit sótlannak éreztem a végeredményt. (Szóval majd vennünk kell új sót.)

Összefoglalva: Ez egy nagyon jó kaja, és nem bonyolult elkészíteni, próbáljátok ki!

Most okoskodhatnék, hogy pl. fehérbor illene hozzá vagy valami hasonló, de fingom sincs a borokról. Viszont a sok sajt meg tejszín miatt elég nehéz étel, úgyhogy valami savanykásat mindenképp jó inni hozzá.

Az még nem találtam ki, hogy a desszert mi lesz. Vagy almakompót (erre is kedves barátom szoktatott rá, egyetlen kanál és már időutazik is az ember, annyira a gyerekkor íze) vagy francia gesztenyekrém lesz. Ilyen gesztenyekrémet otthon csak a Nigella-féle főzőműsorban láttam. Ízre nagyon hasonlít a gesztenyepürére, de ez egy cukorsziruppal kikevert nagyon édes, lágy valami, ami keserű csokival és tejszínhabbal a legjobb.

Hága. Az élhető város

Hága szép, Hága jó. Menjetek Hágába!

Bár az oda út elég rosszul sikerült a hülye utazási iroda miatt, mert nem szóltak, hogy vágányfelújítás van, és a normálisan másfél órás útból sikerült 4 és fél órásat csinálni, még ezzel együtt sem panaszkodhatok, mert összességében ez is rendesen meg volt szervezve. Persze azért ha előre tudtunk volna, hogy mi a helyzet, akkor kocsival megyünk.

Hágában is munka ügyben voltam, de az egy teljesen más, jó hangulatú látogatás volt. Ide úgy mentünk, hogy biztos kellemetlen út lesz, mert parázs vitákra számítottunk, ehhez képest ez volt az eddigi legsimább utam. Valahogy a holland kultúra nagyon együttműködő és mivel mindenben a célszerűségre törekszenek, észérvekkel meggyőzhetők.

A város mérete pont jó. Minden rendezett és tiszta. Az egyetlen, ami nekem nem annyira tetszett, az a biciklisek viselkedése. Hihetetlen öntudatuk van és nem csak az autósokkal, de a gyalogosokkal szemben is úgy gondolják, hogy nekik minden szabad, ezért néha nagyon bunkók.

Sajnos magából a városból nem láttam túl sokat, mert amikor megérkeztünk kiderült, hogy másnap kezdődik egy konferencia Afganisztán jövőjéről, amin sok nagyember vesz részt és emiatt a fél város le lesz zárva. Azt tanácsolták, hogy ha ki akarunk menni a tengerhez, akkor ezt aznap tegyük meg, mert másnap már nem lehet. Mivel én még mindig nagyon odavagyok a tengerért legyen az hideg vagy meleg, így is tettünk, azaz kivillamosoztunk Scheveningenbe. Nekem ez volt az első találkozásom ezzel a tengerrel és nagyon tetszett. Nem tudom, hogy a fürdés is tetszene-e, mert a víz nyáron is nagyon hideg. Ráadásul ez egy elég veszélyes tengerpart. Azt mondják, hogy sokan belefulladtak már a vízbe, mert nagyon furcsák az áramlások és szinte húz befelé a tenger. Akkor természetesen senki nem fürdött, de a naplemente így is nagyon szép volt. Bár még nem volt igazán meleg, kiültünk egy teraszra és megvacsoráztunk a rózsaszínes-narancssárga estében. Nem volt annyira drága, mint hittük, mert még a téli árak voltak érvényben.

Bár ezt a képet nem én csináltam, a mi naplementénk is kb. ilyen volt:

Ami még tetszett Hollandiában, hogy ők nem csak úgy mondják, hogy integráció így, meg úgy, hanem tényleg létezik a dolog. Belgiumban kb. a buszvezető a legmagasabb poszt, amit egy bevándorló (vagy szemmel láthatóan bevándorló leszármazott) elérhet. Itt találkoztunk színes bőrű minisztériumi osztályvezetőnővel, meg szintén minisztérium belső ellenőrrel, aki kendővel, teljesen hagyományos muszlim viseletben volt. Szóval nekem az jött le, hogy Hollandiában, hogyha valaki szorgalmas és elfogadja a normákat, akkor színtől vagy kulturális háttértől függetlenül hagyják előrejutni.

Szintén nagyon tetszett, hogy minden nagyon célszerű. Például a nagy irodaházak liftjeibe nem lehet csak úgy beszállni, hanem először be kell nyomni, hogy hányadikra akar menni az ember és hányan van. Majd a lift kigondolja, hogy melyik a legenergiatakarékosabb megoldás és rendszer szerint gyűjti össze az embereket. És voltunk egy tökéletesen automatizált üzemi kajáldában is. Az ember elvette, amit meg akart enni, majd odament az automata pénztárhoz, ha volt rajta vonalkód akkor lehúzta, ha nem akkor az érintőképernyőn kiválasztotta, hogy mit vett és végül kifizette a kártyájával az egészet. Persze egy ember azért ott van, hogy segítsen a bénázóknak, de alapvetően azért simán meg tudja csinálni az ember egyedül is.

Ja! És nem igaz, hogy a hollandok szarrágók. Meghívtak ebédre. Persze ez nekünk nagyon rossz volt, mert kb. 5 eurót fizettek az agyondotált ebédünkért, nekünk meg 20 euró ugrott a napidíjból, de a gesztust akkor is értékeltem.

Szóval bár csak 3 napot voltam Hágában, nagyon élhető városnak tűnt és ha lesz rá lehetőségem, szeretnék még visszamenni kicsit jobban körülnézni.

Namur. Ellenállók nélkül

Namurbe úgy kerültünk, hogy már korábban elhatároztuk Imrével, hogy a legközelebbi belgiumi kirándulásunk Wallóniába lesz. Az elmúlt egy évben, ha bármikor felkerekedtünk mindig Flandriában kötöttünk ki, aminek részben a nyelv, részben Wallónia rossz híre volt az oka. De most rászántuk magunkat, hogy átmerészkedünk a vallonokhoz.

Három lehetséges úti cél volt a listánkon: Charleroi, Liege és Namur.

Charleroi nem tűnt túl vonzónak, ráadásul a reptér miatt már sokszor átmentünk rajta, de nem dobogtatta meg igazán a szívemet. Liege-nek nagyon rossz híre van. Bár a híres liege-i gofri miatt alapvetően pozitív asszociációkat kéne hogy keltsen a város neve, itt az az általános vélemény a városról, hogy ez Belgium Ózdja. Kb. úgy szokták jellemezni a várost, hogy senki nem dolgozik és még ebédidőben is lehet a belvárosban a kallódó ifjúsággal találkozni, akik szipuzással múlatják az időt.

Ezek után Namurt választottuk és nem bántuk meg. Kb. 60 km-re van Namur Brüsszeltől, szóval az odajutás nem túl időigényes. Nincs túl sok nevezetesség, valójában csak egy citadella van, de a belváros kellemes. Szombaton késő délután voltunk ott és mégis minden nyitva volt, rengeteg emberrel az utcán. Nem tudom, hogy ez valami különleges nap volt-e vagy ez mindig ilyen, de nagyon kellemes meglepetés volt.

A citadella nagyon trükkös, mert a domb aljáról nem látni, hogy valójában meddig kell mászni, hogy az ember elérje a tetejét. Az egész valahogy teraszosan van megcsinálva és amikor az ember elér egy szintet a meredek fal miatt egyszerűen nem látja, hogy mi van még felfelé. Bevallom én a sokadik szint megmászása után már simán feladtam volna és legyalogolok, de Imre meggyőzött, hogy az nem menő, ha csak azt tudom elmesélni, hogy voltam Namurben és felmásztam a citadella feléig, úgyhogy végül felmásztunk egészen a tetejéig. A tetején meg nincs gyakorlatilag semmi. Illetve van egy érdekes lelátó, ami nincs túl jó állapotban és úgy néz ki, mintha valami katonai gyakorlótér lenne, de az már a citadelán kívül van. Azok kedvéért, akik feladják félúton itt egy kép, hogy mit hagynak ki a citadellán belül.

Illetve megoldás lehet még, ha valahogy felmegy az ember a tetejére és lefelé gyalogol. Ha lesz legközelebb, én is ezt fogom tenni.

A kilátás viszont nagyon szép a dombtetőről.

És bár semmi igazán különleges nincs ebben a városban és a nevét is maximum II. világháborús filmekben hallottam, mint az ellenállás egyik fészke, ha az ember Belgiumban él, érdemes ide egyszer eljönni. De mondjuk nem lenne rajta a „10 dolog, amit ne hagyjunk ki Belgiumban” listámon.