Kórház 3. Update

Még soha egyetlen írásomat nem olvasták ennyien és ennyi visszajelzés sem jött. Viszont az derült ki számomra, hogy kicsit félreérhető voltam.

1, Alapvetően teljesen pozitív a kórházi tapasztalatom. Emberileg és orvosilag is mindenki nagyon rendes, normális volt, csak hát néha nagyon nem értettük egymást.

2, Nem gondolom, hogy piszkosak lennének a belga kórházak. Nem csak látszólag volt rend és tisztaság. Rachiddal történt pajtáskodásom alatt megnézhettem, ahogy takarít és mindent nagyon lelkiismeretesen végig tisztított valami nagyon maró folyadékkal és még mondta is, hogy egy darabig ne használjam a mosdót, mert el kell kicsit párolognia. És akárki bejött és csinált valamit, automatikusan használta a falon lévő alkoholos kézmosót.

Valószínűleg arról van szó, hogy egy kórházban tényleg minden van és én valahogy bekaptam egy bacilust, amitől fosok. De ilyet akár a buszon is szerezhettem volna.

3, Eszem ágában sincs orvost váltani. Hosszú nőgyógyászos pályafutásom alatt ő az első, akiben úgy gondolom, hogy megbízom. Ráadásul úgy kerültem hozzá, hogy egy magyar lány ajánlotta, aki nála szült. A szülés az Edith Cavellben volt, úgyhogy bár ez évekkel ezelőtt történt valószínűleg az orvosok mozoghatnak a kórházak között, és ő valamiért itt tud műtőhöz jutni.

4, És még egy jó oldal: bár számlát még nem kaptam, azt mondták, hogy ez a város egyik legolcsóbb kórháza, úgyhogy legalább spóroltam egy kicsit a szeretve tisztelt kenyéradó gazdáimnak: a (nagyrészt) német adófizetőknek. :-)

Második rész: Kórház után Brüsszelben. Avagy rögvalóság

A virgonc napoknak vége.

Tegnapra kiment belőlem minden fájdalomcsillapító és hormon is, aminek hatására elkezdtem magam nagyon rosszul érezni. Bár abból, hogy blogot írok, azért kiderül, hogy nem vagyok a halálomon.

Ma már az orvost is felhívtam, hogy normálisak-e ezek a dolgok. A nőgyógyászati részre azt mondta, hogy teljesen normális, a többire: hányinger, fosás, torokfájás, azt hogy nincs köze a műtéthez.

Szóval az első tanulság az, hogy sehol nem tud az ember könnyebben összeszedni valami fertőzést, mint a kórházban.

Most eléggé gyenge vagyok és sajnos nagyot kellett csalódnom kedves barátomban. És itt jön a második tanulság: ilyen extrém helyzetben derül ki, hogy ki milyen ember és róla nem az derült ki, amit szerettem volna. Azért örültem volna, ha ez mondjuk egy kellemes nyári napon, a pálmafák alatt történik, miközben lágy szellő simogat és nézzük a naplementét és nem pedig a téli Brüsszelben miközben összegömbölyödve közlekedem és folyamatosan hányni akarok.

És bár nagyon kikészített a dolog, és életem két nagy pofára esésre között vagyok kénytelen számon tartani a dolgot, szerencsére viszonylag jól regenerálódom. Na mindegy! Már a klasszikusok is megmondták: Life sucks and then you die!

A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy megbántam, hogy azt mondtam a húgomnak, hogy ne jöjjön ki. Így utólag beláttam, hogy nem lett volna önzés, ha elfogadom az ajánlatát, sokat tudott volna segíteni a műtét utáni egy-két napban és valószínűleg nem okoztam volna visszafordíthatatlan lelki torzulást az unokahúgomnak, ha az anyja nélkül várja a Mikulást.

Reggel volt egy olyan kósza ötletem, hogy megpróbálok gyorsan hazamenni Pestre, de ez sajnos kivitelezhetetlen. Egyrészt az orvos azonnal leoltott, hogy ne mászkáljak. Másrészt az adminisztráció (mire engedélyt kapok a munkahelyemtől, hogy elhagyhatom Belgiumot – nem, nem a NATO-nál dolgozom) nem zajlana le elég gyorsan, úgyhogy itt ragadtam.

A következő nap legnagyobb projektje, hogy valahogy hajat mossak. A kádba beülni a sebek miatt nem tudok. A fejemet belógatni, meg a hányinger miatt nem megy egyelőre.

Innen várhatóan nem fog semmi történni. Szombaton kiszedik a varratokat, 3 hét múlva megjönnek a szövettani eredmények, néhány hónap múlva pedig kiderül, hogy volt-e valami értelme ennek az egésznek. Drukkoljatok, hogy legyen értelme!

Első rész: Kórházban Brüsszelben. Avagy kommunikációs zavarok

A londoni útról szóló bejegyzés majd később jön, ha kicsit regenerálódtam.

Ez bejegyzés a koedukált változata. Amennyiben női olvasóim érdeklődnének a testközeli változat iránt is, keressenek meg közvetlenül.

Az is fontos, hogy nekem nem volt eddig semmilyen korházi tapasztalatom. Se Magyarországon, de máshol sem voltam még soha egy percet sem kórházban, így nincs semmilyen összehasonlítási alapom. És persze ez egy nagyon szubjektív történet, lehet hogy más, teljesen mást élt meg brüsszeli kórházban.

A történet úgy kezdődött, hogy van egy elég régóta meglévő nőgyógyászati problémám, ami nem hogy javult volna az elmúlt bő egy évben, hanem rosszabbodott. Amikor kb. 2 hete újra rosszra fordultak a dolgok, az orvosom műtétet javasolt. Aztán ahogy beszélgettünk és kiderült, hogy mindenképp altatás lesz, végül megegyeztünk, hogy összesen 3 dolgot csinál meg, hogy egyszer és mindenkorra rendezzük a lehetséges fizikai akadályok kérdését. Mivel semmiképp nem akartam itt ragadni Karácsonyra, ezért a lehető legkorábbi alkalomra, december 4-dikére esett a választása.

Mikor kiderült, hogy a műtét az ixelles-i korházban lesz (mert ott dolgozik az orvosom), próbáltam valamit megtudni a kórházról, de semmi információt nem sikerült szereznem. Egyetlen közeli vagy távoli ismerős sem volt még ebben a kórházban. Majd később kiderül, hogy ez nem véletlen.

Utóbb megtudtam, hogy itt általában, ami „hopital” az állami, ami meg „clinique” az magán, de ennek nincs semmilyen összefüggése a minőséggel.

A műtét ugyan pénteken volt, de már hétfőn el kellett mennem néhány előzetes vizsgálatra. Nagyon „europér” módon nem kellett elmennem az orvoshoz a beutalóért, hanem kiküldték postán és közben felhívtak telefonon, hogy egyeztessük a részleteket. A problémák már ezeknél az előzetes vizsgálatoknál elkezdődtek, mert a labor egy nagyon eldugott helyén van az épületnek, úgyhogy ha nem beszéltem volna kicsit franciául, akkor már itt elbukik a projekt, mert nem találtam volna meg a helyet, ahol leveszik a vérem. Ekkor még viccesnek találtam, hogy mikor észrevették, hogy nem tudok franciául, megpróbáltak arabra váltani. Rá kellett jönnöm, hogy vagy testképzavarom van és mégis marokkóinak nézek ki, vagy pedig számukra az a valóság, hogy aki nem tud franciául, az általában tud arabul.

Maga a vizsgáltat villámgyors volt. Nem volt semmi olyan, mint az itteni maszek laborokban, hogy feküdjek le, meg miegymás. Egyszerűen lekapták a sok ampulla vért, aztán már mehettem is az EKG-ra. Az EKG különösen vicces volt, mert a néni a kreppharisnyámon keresztül csinálta, úgyhogy komoly vizsgáltatoknak vetett alá.

Pénteken délután 3-ra kellett bemenni a kórházba. A felvételnél sikerült 20 percet sorban állni, mert sokan voltak. Közben megfigyelhettük a kórházat, ami kedves barátom szerint kb. úgy néz ki, mint az Uzsoki, ami otthon állítólag jónak számít. Ez a kórház nem volt modern, szinte minden a 70-es évekből való volt, de rendben volt tartva és tiszta is volt.

A felvételnél kaptam az utolsó használható információt arról, hogy mi a helyzet: a tévé távirányítót magyarázták el.

Mivel ami jár, az jár, egy ágyas szobát kértem. A szoba az épület 5. emeletén volt, ahonnan Brüsszel a legszebb arcát mutatta. Bár a háztetőket nézve leginkább egy német kisváros, mondjuk Hameln jutott eszembe a patkánybűvölőivel.

Innentől kezdve jóformán minden meglepetés volt, mivel a nővérek nem beszéltek angolul és vérmérsékletüktől függően reagáltak a hírre, hogy én meg nem tudok franciául. Volt aki próbálkozott, de ilyen talán csak 1 volt. Volt akit nem zavart, hogy nem értem, csak mondta tovább. És volt olyan is, aki egyszerűen menekülőre fogta, mikor rájött, hogy nem értem.

A rejtélyes Betadin. Kb. 2 óra alatt sikerült kiderítenem, hogy ez tk. szappan és mindent meg kell vele mosni, mert csak az intim részeket. :-)

Csütörtök délutántól péntek reggelig alig történt valami. A testközeli részeket kihagyom. Ezen kívül még jött egy altatóorvos, aki megnézte a fogaimat. Egy nagyon vicces fekete nő volt. Kérdezte, hogy honnan jöttem, és úgy általában hogy kerültem oda. Nagyon elcsodálkozott a válaszon, mondta is hogy még soha nem látott olyat, mint én. Közölte, hogy először azt hitte, hogy biztos belgához mentem feleségül. De mondta, hogy rögtön látta rajtam, hogy intelligens nő vagyok, úgyhogy örül, hogy nem követtem el ezt a hibát.

Az orvos is rendes volt, mert még bejött az este, hogy megnézze, hogy vagyok.

Éjszakára megkaptam életem első altatóját és aludtam.

Másnap a várakozás volt a legrosszabb. Noha az esti altatóorvos azt ígérte, hogy reggel adnak majd egy nyugtatót, ez a hír a másik orvosig illetve a nővérekig nem jutott el, így reggel 7-től délután 1-ig mászkáltam, mint tigris a ketrecben. Hát így maradtam le életem első nyugtatójáról! Már eleve nagyon ideges voltam, de tovább rontotta a helyzetet, hogy egész délelőtt szívszaggatóan jajgatott egy gyerekhang. Hol az anyját hívta, hogy csak simán jajgatott. Próbáltam megkérdezni, hogy ki ez, de sajnos nem értették vagy akarták érteni. 10 körül tűnt fel Rachid a takarító fiú. Ő nagyon jó pofa volt és bár egy szót sem tudott angolul tök jól elbeszélgettünk. Ez pusztán amiatt volt, hogy ő vette a fáradságot, hogy sokszor próbáljon valamit elmagyarázni. Például tőle megtudtam, hogy nem egy gyerek jajgat, hanem egy nagyon idős nő, akinek már nem volt minden rendben a fejében és két féle „műsora” van: vagy az anyját hívja vagy cigarettáért kiabál.

Megtudtam tőle, hogy heti ötször 6 órát dolgozik és ezért mindössze nettó 900 eurót kap. A végén már konkrétan el akart venni feleségül, miszerint nagyon illünk egymáshoz, mert pont egyidősek vagyunk. Azt hiszem a választásában nagy szerepet játszhattak az anyagiak is.

Rachid jobbulást kívánó cetlije diszkréten kitakart telefonszámmal.

Azt egész sokan megkérdezték, hogy honnan jöttem, meg hogy milyen nyelven beszélek, de általában nem tudták, hogy létezik olyan, hogy Magyarország. Szombatra már egész jól kidolgozott válaszom volt: „Szet ün péji á koté dö Otris”. Mert általában Ausztriáról már hallottak. Azt nem érdemes mondani, hogy Közép-Európa, mert rögtön rávágták, hogy Európa közepe Brüsszel, Kelet-Európától meg azzal próbálkoztak, hogy akkor orosz vagyok-e.

A műtőből nem sokat láttam, mert nem volt rajtam szemüveg, de karácsonyfa volt. A műtétből meg semmire nem emlékszem.

Kb. 3 és fél óra múlva ébredtem és iszonyatos hányingerem volt, valószínűleg az altatógáztól. Aztán elmúlt és sokkal jobban lettem, ráadásul az orvos közölte, hogy nagyon jól tettük, hogy nem halasztgattuk tovább a dolgot, mert kellett már nagyon a műtét.

Szombaton meglehetősen virgonc voltam, de ez valószínűleg annak köszönhető, hogy tele voltam fájdalomcsillapítóval meg hormonnal.

Olyan 2 óra körül jöttem végül haza. Elhoztam a trombózis megelőző harisnyát is, amit vagy háromszor szóltak, hogy feltétlen hozzak el, csak sajnos azt nem sikerült megértenem, hogy mikor is kéne viselnem.

Összefoglalva: igazából az ixelles-i kórházat csak francia anyanyelvi beszélőknek ajánlom. Szerintem, még az se vágjon bele, aki nagyon jól tud franciául, mert még így sem lehet egyenlő a helyzet. Ennek nem az az oka, hogy bárki ne lenne kedves, vagy ne dolgoznának jól, mert tényleg semmi panaszom nem lehet az ellátást illetően, hanem az hogy nagyon rossz és kiszolgáltatott érzés, ha az ember nem tudja, pontosan mi történik körülötte.

És mivel fogalmuk sem volt, hogy hogy kéne adminisztrálni, amikor valaki nem a belga biztosítási rendszerben van benne, szerintem ezzel is futok majd még egy két kört.

Tehát ha legközelebb netán újra kórházba kell itt mennem, akkor olyan helyet fogok választani, ahová sok expat meg mindenféle eu-s népség jár. És nem azért mert bármi bajom lenne azzal, hogy szerintem én voltam az egyelten európai származású az épületben (az orvosom pl. brazil és libanoni keverék, de amúgy maronita keresztény és nagyon helyes), hanem mert valahogy jobban biztonságban érzem magam, ha nem úgy néznek rám, mint egy űrlényre.

És az is kiderült, hogy franciául azért már bőven kommunikáció képes vagyok. Úgy tűnik, hogy eljutottam arra a szintre, hogy ha elkezdenék olyan társaságba járni, ahol végigvárnák, hogy mit makogok és esetleg ki is javítanának, akkor már elég gyorsan tudnék fejlődni.