Sün Aladár? Vagy Sün Dorottya?

Ma megmentettünk egy sünt.


Természetesen nem én vettem észre, hogy szegény beleesett egy aknába itt a nagy villamosépítésben, hiszen én köztudottan nem figyelek a részletekre.

Mentő-társamnak viszont megfogni nem akaródzott a sünt, úgyhogy tökéletes párost alkottunk.

Kicsit csalódtam az emberekben, mert azt hittem, mire este visszamegyünk - mert a sün már délután is ott volt a gödörben - nem lesz kit megmenteni. De ott volt, úgyhogy végül kiszedtük. Íme a mentőakció képekben:

1, Sün beesve a gödörbe. Szegény már annyira ki volt purcanva, hogy először azt hittük elpusztult, de kicsit megpiszkáltuk bottal és rögtön megmozdult.


2, Sün a gödörből való kiszedés után, a rózsaszín papír szatyorba való behelyezés előtt.

3, A sünt élettani vizsgálatoknak vetem alá. Eredmény: él, csak szarul van.

4. Sün a másodszori elengedés előtt. Az első elengedésnél nagyon nehezen idult, így elvittük egy pocsolyáig, hátha szomjas. Nem volt az. Viszont biztos azt gondolta, "basszátok meg, mostmár a hasam alja is vizes!"

5. Sün elindul a szabadság felé. Remegő lábakkal és minden bizonnyal azzal a szent fogadalommal a fejében, hogy a jövőben messzire elkerüli a benzinkutakat.

Innen is sok szerencsét és további boldog életet kívánunk neki!

A Mentőcsapat

Éljen a nemzetköziség!

Éljen a nemzetköziség!

Napok óta dúdolgatom ezt a sort, de nem sikerült megtalálnom, hogy honnan van. Mint utóbb kiderült nem véletlenül, mert a pontos idézet így hangzik: „Éljenek a kommunisták és a nemzetköziség!”. Azaz a „Fel vörösök, proletárok!”-at sikerült dudorásznom.

No, de mit is várhatnák attól, aki 9 pontot ért el 12-ből az Index Kádár János tesztjén.

Igazából azért jutott eszembe ez a sor, mert a héten rájöttem, hogy már 4 nyelven vagyok képes ügyintézni. Az első sikerélmény akkor ért, amikor elmentem a közértbe, hogy beváltsam az összegyűlt pontjaimat vásárlási utalványra. Természetesen először felkészítettem magam egy itteni barátnőmmel, hogy mégis mit kell ilyenkor mondani. Tudtam, hogy muszáj leszek teljesen franciául intézni a dolgot, mert elég valószínűtlen, hogy az ügyfélszolgálatos tud angolul. Szépen el is mondtam a mondókámat, hogy mit szeretnék, csak arra nem számítottam, hogy vannak biztonsági kérdések, hogy megtudják enyém-e valóban a kártya. Szerintem, elég jól vettem az akadályt, mert végig értettem a kérdéseket és a válasszal is csak egyszer volt gond. Épp a múltkor dicsekedtem el vele, hogy 13-ig már milyen jól tudok számolni. Hát sajnos stresszhelyzetben csak 12-ig. Az Istennek nem jutott eszembe a 13, amikor a születési dátumom kérdezték. De végül kézzel megoldottam, még jó, hogy nem 31-dikén születtem.

Tegnap pedig vettem egy könyvet a német eBay-en. (Felháborító, hogy az Amazon 13 euróért akarja nekem elhozni az amúgy 4,80-ba kerülő könyvet!) Erre írt nekem az eladó, hogy nem akarom-e átutalással fizetni PayPal helyett. A kérdést simán megértettem, de valahogy nem akaródzott németül válaszolni neki. De aztán meggyőztem magam, hogy az, aki éppen most vett egy német könyvet, amit szeretne elolvasni, kell hogy tudjon annyira németül, hogy megírja a nőnek, hogy nem tud utalni. Végül így is tettem. Tudom, hogy egyelőre nem a Faustot írtam újra, de tény hogy az üzenet célba ért, mert megjött az e-mail, hogy a könyv már úton van Belgiumba.

Szóval most már tényleg poliglott lettem.

Gondoltam, beszúrom a dalt, hogy meghallgathassátok, de sajnos a YouTube-on csak egy „Fel pirosok, Mikulások!” verzió van fenn.

A képen is nagyon gondolkodtam, hogy mi legyen, mert a világért sem szeretnék „önkényuralmi jelképpel” visszaélni. És mint tudjuk, soha nem tudhatjuk, mikor követünk el hibát, hiszen a kispesti sportbolt kirakatából is kivetették Puskás Öcsi mezét, mert rajta volt a Rákosi korszak címre.

Végül úgy döntöttem, kedvenc kommunistám és egyben 56-os hősöm képét teszem ide. (Lehet, hogy nem normális, ha az embernek van kedvenc kommunistája? ) Minden esetre, ő Angyal István, akinek a tragikus sorsában minden sűrítve van, ami fontos vörösökkel, proletárokkal és kommunistákkal kapcsolatban.

Kann denn Liebe Sünde sein?

Csak a gondolati bakugrásaimra kevésbé fogékonyak kedvéért egy kis magyarázat: A bejegyzés címe Zarah Leander egyik slágerének címe. Az illető a náci éra ünnepelt sztárja volt.

Az, hogy miért miért ezt a dalt választottam címnek, remélem kiderül a későbbiekben.

Ez a bejegyzés csak azoknak lehet igazán érdekes – mivel Brüsszelről gyakorlatilag nem lesz szó – akik velem élték végig az említett időszakot.

Az elmúlt napokban kicsit rám szakadt, hogy milyen gyorsan múlik az idő.

Az egész úgy kezdődött, hogy meg akartam nézni egy filmet Viggo Mortensennel és ennek kapcsán nézegettem a neten, hogy miben szerepelt még. Felfedeztem, hogy nagyon régen szerepelt színházban Martin Sherman "Bent" (magyarul Hajlam címmel ment) darabjában. Eszembe jutott, hogy én ezt a darabot láttam Pesten a Budapesti Kamaraszínházba és elkezdtem nézelődni a színház honlapján. A honlap tele van régi előadások képeivel és bár erről a konkrét előadásról nem találtam semmit, rá kellett döbbennem, hogy a darabot vagy '96-ban vagy '97-ben láttam, azaz legalább 12 éve. Eléggé sokkolt a felismerés. Annyira pontos képeim vannak az előadásról, hogy azt hittem, maximum 5 éve lehetett.

Ez az eset is megerősített abban, hogy mi itt Brüsszelben gyakorlatilag pszeudo-felsőközéposztálybeli életet élünk. Ezen azt értem, hogy vásárlóérő tekintetében simán felsőközéposztály vagyunk (bár én a fizetésem bő harmadát nem Belgiumban költöm el, hanem Magyarországon) ám ennek ellenére nem vagyunk igazi középosztály, mert nem csináljuk azokat a dolgokat, amiket egy középosztálybelitől elvárhatnánk. Nem járunk színházba, nem vásárolunk könyvet, nem fizetünk elő újságra és úgy általában, főleg a nyelvi korlátok miatt nem igazán veszünk részt a belga társadalmi életben.

Nekem legjobban talán a színház hiányzik. Visszagondolva azokra az időkre, mikor pl. a Hajlamot láttam, akkoriban a színházi szezonban többet jártunk színházba mint heti egy alkalom. Ebben nyilván benne van, hogy az egy annyira furcsa időszak volt, hogy az állami támogatás miatt olcsóbbak voltak a színházjegyek (legalábbis azokon a kicsit alternatív, kísérletező helyeken, ahová mi szerettünk járni) mint a mozi jegyek. Azt hogy ezt munka, meg főiskola mellett konkrétan hogy is csináltuk, már nem tudom felidézni, de biztos működött, ha minden héten ott voltunk újra meg újra.

Ma annak a megszervezése, hogy eljussak színházba, akár hónapos előkészítést igényel. Meg nem jutok hozzá azokhoz az információkhoz, amiknek a legjobb forrása a pletyka, hogy mi is az igazán jó Pesten, mit érdemes megnézni.

Elkezdett derengeni, hogy mintha készült volna film is ebből a darabból és némi netes keresgélés után meg is találtam, majd beszereztem és megnéztem.

Persze, lehet hogy ennyi idő után már megszépülnek az emlékek, de én úgy emlékszem, hogy a magyar előadás klasszisokkal jobb volt mint a film. Majd ha egyszer nagyon ráérek, megveszem az eredeti darabot könyvben, hogy lássam mennyit változtatott a szerző a filmre adaptáláskor – mert maga a szerző írta át, így nincs mást hibáztatni – de attól tartok, hogy nem eleget. Az egész film valahogy nem működött. Attól hogy egyes jeleneteket felpakolok a villamosra, vagy 20 másodpercig filmezem a teliholdat, ez még színdarab maradt. Aminek az utolsó 50 percében gyakorlatilag két szürke alak fehér háttér előtt sétál folyamatosan a vászon egyik végéből a másikba.

Talán az a régi előadás 2 dologtól volt jó: a szereplőktől és a rendező ízlésétől. A magyar változatban Kamarás Iván és Rátóti Zoltán volt a két főszereplő. Emlékeim szerint ez az előadás volt a nyitánya Rátóti talán legjobb korszakának, ami a Velencei kalmárral tetőzött be. Kamarás meg már ismert volt az Othello miatt, de még nem volt az a fajta bulvárhős, aki mára lett. És még nem is tespedt bele a hagyományos színházba (ahogy mára szerintem megtette). Én akkor azt tippeltem, hogy Kamarás maradni fog ebben a kísérletezős világban és nem lesz igazán ismert, de nagyon sok mindent ki fog próbálni és lesz néhány igazán nagy dobása. Tévedtem. Talán még abban az évben elment a Vígszínházba és bár folyamatosan elfogadható, sőt esetenként jó alakításai vannak, nekem az elmúlt (Úristen! 10 évből!) végig hiányzott az a "Bazd meg, Iván! Ez kurva jó volt!" alakítás.

Szóval ez a két ember elég jó volt ahhoz, hogy ezt a nem túl jól megírt darabot elvigye a hátán. Valahogy tudtak lelket vinni ezekbe a teljesen egysíkú figurákba, aki 30 másodperc alatt esnek szerelembe és ezt rögtön meg is vallják egymásnak.

A rendező szerintem szintén legalább ennyire fontos. Abban az időben Alföldi Róbert még nem a Nemzeti igazgatója volt, hanem csak egy színész, aki időnként rendez. Nyilván a téma miatt nagyon sajátjának érezte ezt a darabot és még az arányérzéke is megvolt hozzá, hogy úgy húzza meg, hogy visszatérjünk a jó ízlés határai közé. Szerintem, a film néha túl szaladt ezen a határon.

Ennyi év elteltével visszagondolva sem az jutott először eszembe, hogy a darab buzikról szól, hanem hogy egy szép metafora, van benne egy nagyon finoman érzelmes szerelemi szál és hogy valójában a méltóságról szól, teljesen függetlenül a történelmi háttértől, amibe a szerző a szereplőket behelyezte.

Mindegy. A film gondolatébresztőnek jó volt. Az elmúlt néhány napot a '90-es évek közepének Magyarországa mellett a '30-as évek Németországában töltöttem. Volt sok dekadencia, régi zenék, képek meg filmek. Ha pedig hazamegyek, majd kihozom a Max Raabe CD-met, hogy ha máskor kedvem támad ezt az időszakot felidézni, akkor ne kelljen annyit túrni a neten.

Lassan a jó kedvem is visszatért, csak valahol nagyon rossz volt szembesülni azzal, hogy gyakorlatilag észrevétlenül eltelt több mint egy évtized.

Próbáltam valami igazán autentikus képet találni, de nem sikerült. Ez a kép legalább térben és időben rendben van, ha már nem jó kép. Az Alexanderplatzoton készült 1935-ben, a mi szereplőink vesszőfutása meg 1934. június 30-án, a Hosszúkések éjszakáján kezdődik, úgyhogy kb. rendben vagyunk.

Kaja, kaja, kaja

Nem alakulok gasztrobloggá, csak valahogy az elmúlt napokban minden a kaja körül forgott.

Vasárnap ugye piacon voltam, ami nagyon nem az én műfajom, de be kellett látnom, hogy mennyire fontos az egészséges életmód és szinte azonnal van is hatása. Sajnos, ezt a hetet nagyon ellazultam, de holnaptól próbálok visszatérni a szigorúbb napirendhez.

Utána meg ugye ott volt a konferencia, mikor is teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy mikor és milyen körülmények között sikerül ennem bármit is. Valójában 2 napig csak hülyeségeket ettem és közben még jópofizni is kellet.

No, meg ugye ott volt a híres, bár inkább hírhedt 75 eurós vacsora. Felháborító volt, de legalább tudom, mi szeretnék lenni következő életemben: alvállalkozó a Bizottságnál.

És még munkahelyi buli is volt, ahol országonként kellett bemutatni a jellegzetes ételeket. Mi lecsó – kőrözött – tarhonyás hús – somlói galuska – pogácsa – Túró Rudi vonalon nyomultunk. Persze azért van ennek egy korlátja, mert miután 2 portugál húsgolyó után, leküldtem egy litván süteményt, majd egy máltai olivakrémes falatkát, aztán egy svéd marcipános rudat, kezdtem érezni, hogy nem jó az irány. Az igazi probléma akkor jött el, amikor nem tudtam elég határozott nemet mondani az osztrák rizlingre. És bár utána gurítottam egy Mozart golyót, 4 nap leforgása alatt másodszor sikerült becsípnem, ezúttal féldeci bortól. Végül én akkor léptem le a buliból, amikor 5 évesek elkezdtek 50 évesekkel Modern Talkingra táncolni (szerintem, ez a nagyon ütős ír kávé hatására történt). Összességében valószínűleg nem sikerült visszaadnom, hogy alapvetően nagyon kellemes volt ez az este és még néhány jófej emberrel is megismerkedtem.

Közben pedig folyamatosan recepteket olvasok és próbálgatok, ami még annyira sem jellemző rám, mint a piacra járás. Jövő héten kedves barátom érkezik és neki szeretnék valami igazán finomat csinálni, hogy egy kicsit visszacsempésszük magunkat a márciusba. Az első tervem még a finomat ÉS lenyűgözőt volt, de ez jelentősen egyszerűsödött, ahogy teltek a napok.

kezdetben valami igazán grandiózusban gondolkodtam, valami olyasmiben, amit a Great British Menu-ben szoktak csinálni. De közben újra és újra szembesülnöm kellett azzal a problémával, hogy vagy nem tudok alapanyagot szerezni vagy nem tudom elkészíteni az ételt.

Ha jól emlékszem, Karinthynak van egy olyan írása, amiben egy fiú, aki utálja a keménytojást, de nagyon szereti a lágyat, kap egy csomó nyers tojást. A novella annak a küzdelemnek a leírása, hogy lágytojást próbál főzni a tojásokból: „már 10 perce főzöm a tojásokat, de még mindig kemények”.

Hát egyelőre valahol itt tartok én is. Az izgalom majd szerdán hág a tetőfokára. Talán majd a végeredményről is beszámolok. Ha nem, akkor majd vajaskenyeret eszünk vacsorára. Ja! Azért vajasat, mert itt nincs normális zsír.

Amiens

Még utolsó autós hétvéginket kihasználva, múlthét vasárnap Amiens-be tettünk kirándulást. A helyszín kiválasztásában semmi tudományos nincs. Egyszerűen megnyitottuk a Google Mapet és olyan várost kerestünk kb. 2 órányi közelségben, ami szabad szemmel is látható a térképen.

Kivételesen még készültem is abból, hogy mit érdemes megnézni, úgyhogy minden készen állt egy kellemes úthoz.

11 körül indultunk, ezúttal a Louisáról, mert reggel el kellett mennem a piacra cékláért. Sajnos, a közértben csak megfőzött céklát lehet kapni, nekem viszont nyers kell. Hát igen, baromi nehéz ez az egészséges életmód!

Szóval bő 2 óra autózás után érkeztünk meg Amiens-be, annak is rögtön a közepébe. Itt éppen zsibvásár volt, de sokkal gyengébb felhozatallal mint az auderghemi, úgyhogy 10 perc alatt végeztünk a megnézésével. Az üzletek egy része is nyitva volt, de még nem igazán voltak leárazások, mert az július 1-jén kezdődik csak. A francia szabályokat nem ismerem, de Belgiumban tényleg szigorúan csak 1-jétől szabad leárazni.

A város első számú nevezetessége a gótikus katedrális. Tényleg nagyon szép és nagyon jó állapotban is van. Ezt a környéket elkerülték a kemény harcok, úgyhogy tökéletes épségben maradt meg minden, és szemmel láthatóan vigyáznak is az épületre. Most is folyamatosan, de nem zavaróan újítják fel. A külsején talán az a legérdekesebb, hogy néhány szobron megmaradt a festék. Én nem tudtam, hogy amikor ezeket a templomokat építették, akkor a külső szobrokat színesre festették. Igazából csak jelzésértékű a néhány színes szobor, de a neten lehet találni olyan photoshoppal módosított képeket, ahol megcsinálták, mintha az összes szobor színes lenne.

Belül két igazán érdekes dolog van. Az egyik elég morbid, ugyanis náluk van Keresztelő Szent János arca. Az egyik keresztes háborúból cipelte haza valaki és ez a templom fő ereklyéje. Ami morbid benne, hogy nem mondjuk egy díszes dobozban tartják a kincstárban, hanem be van szegény falazva egy keretbe. Már életében is sok problémája volt szegény Jánosnak a fejével, úgyhogy szerintem elég morbid, hogy csak úgy kivigyorog a fél koponyája egy falból.

A másik érdekesség egy Szent Firmin életét bemutató dombormű-sorozat. Róla nem tudtunk semmit, de erre van a Wikipedia. A katedrálisban odajött hozzánk egy nő és megkérdezte, hogy mi is úgy értelmezzük-e a francia feliratot, hogy Firmint lefejezték. Mi sem ismertük a „decollation” szót, így nem igazán tudtunk hozzászólni, bár igazából ott keresgéltünk, hogy „kollázs”, de az is valószínűtlennek tűnt, hogy Firmint darabokra szedték volna. Imre a „képregény” utolsó előtti képe alapján azt gondolta, hogy nem fejezték le, mert az elvileg a temetést ábrázolta és határozottan rajta volt a feje. Itthon kiderült, hogy tévedtünk: Firmint lefejezték, és a képregény utolsó előtti képe azt ábrázolta, amikor a IV. században élt Firmin sírját megtalálták a XV. században. Ha valakit részletesen érdekel a dolog, a Wikipediában képeket is talál itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Saint_Firmin

Amiens másik nevezetessége az ún. Des Hortillonnages

Ez valójában egy a tőzeglápba vájt csatornarendszer, ahol is magán a régi lápon, amit fokozatosan feltöltöttek, mezőgazdasági termelés folyik. A csatornákon hajóval lehet közlekedni mind a tulajdonosoknak, mind a turistáknak. A csónakok elég kicsik, 12 ember fér beléjük, úgyhogy bár a víz nem mélyebb 1-2 méternél, a labilis dolgoktól irtózóknak nem ajánlanám, hogy kipróbálják.

És bár sok a turista, a külföldi turista annyira nem sok, hogy mikor látták, hogy szerencsétlenkedünk a számokkal – ugyanis az a rendszer, hogy hangosbemondón bemondják, hogy hányas számú jegy tulajdonosai mehetnek a következő hajóval – akkor szépen bemondták, hogy csak a külföldi turisták kedvéért ”vanhandrid-end-sziksztitú”. Ez irtó nagy segítség volt, mert nekem a 13-nál nagyobb számok megértése még ennyi idő után is gondot okoz és ha így haladok, akkor 162-ig csak valamikor 2019 tájára fogok eljutni.

Maga a csónakázás nekem nagyon nagy élmény volt. Tök nyugis az egész és szépen rendben van tartva. A kertek alapvetően két félék: nagyon ápolt, manikűrözött hobbi telkek vagy igazi mezőgazdasági termőterületek. Az egyetlen dolog, ami nem annyira jó, hogy a helyiek láthatóan harcban állnak azzal a társasággal, amelyik a turista hajókat üzemelteti. Van, aki csak tiltakozó táblát tesz ki, de van, aki lezárja a csatornáját. A legviccesebb, ami láttunk az egy olyan kert volt, ahol karóra voltak feltűzve babafejek és rá volt rakva egy tábla 1-1 névvel. A nevek a csónakot vezető emberek nevei voltak. Egyszerre volt vicces, de nagyon szomorú is és a kopott babafejek olyan B kategóriás horrorfilm hangulatot csináltak. Sajnos, nem tudtam lefényképezni.

Ezután újra bementünk a belvárosba és a Somme partján beültünk egy helyre. Felfedeztük, hogy lehet cidert kapni, de az ezen a környéken soha nem lehet tudni, hogy pontosan mit is takar a „cidre” elnevezés. Mindenesetre rendeltünk és ez ezúttal rendes, de körtés cidert volt. Baromi finom volt, de nagyon becsapós. Első kóstolásra én azt hittem nincs benne alkohol, de bizony volt. Jó meleg volt, jó szomjas voltam, úgyhogy sikerült vagy 3 decit benyomnom iziben. Na, hát így sikerült becsípnem Amiens-ben. Utána ettünk 1-1 óriáspalacsintát, meg üldögéltünk egy kicsit, majd séta a folyóparton, úgyhogy egy bő óra múlva már sokkal jobb volt.

A "bűnös" cider:

A visszaúton semmi emlékezetes nem történt, hacsak az nem, hogy hétvégén buli volt Auderghemben, így minden le volt zárva, ráadásul még a villamos-építés is elérte az utcánkat, úgyhogy csak némi kanyargás után sikerült csak hazaérnünk.

Összességében nagyon tetszett Amiens, a láp szerintem egészen különleges. A franciákról meg valahogy rossz képe van az embereknek. Bár mi csak a Belgiumhoz közeli északi részen szoktunk mászkálni, de az eddigi tapasztalataink szerint egyáltalán nem bunkók, ha tudnak angolul, akkor hajlandók beszélni is, ha meg nem, akkor is segítőkészek. Pl. a mosdót keresve közölte velem egy pasi, hogy „ekszepszionelma áláköj”. Néztem mint a birka, mert én azt hittem, hogy a „köj” a lényeg, ami „á la” és fingom nem volt, hogy mi lehet az. Amikor látta, hogy nem ment át az üzenet, akkor inkább elkísért a WC-hez, mert angolul nem tudta elmondani, hogy hol van. Utána meg kiderült, hogy én volt a béna, mert nem „köj” volt, hanem „áköj” és annak már lett volna értelme, hogy „á l’accueil” azaz hogy a bejáratnál van.
Szóval, ha autóval jöttök Brüsszelbe és 2 óra kocsikázás még belefér, akkor menjetek Amiens-be! Az egyetlen negatív, amit mondani tudok, hogy a gonosz franciák szednek autópályadíjat – a kedves belgákkal ellentétben – és 7,70 EUR a díj egy irányban. Persze nem muszáj autópályán menni, csak akkor hosszabb az út.