Csak a gondolati bakugrásaimra kevésbé fogékonyak kedvéért egy kis magyarázat: A bejegyzés címe Zarah Leander egyik slágerének címe. Az illető a náci éra ünnepelt sztárja volt.
Az, hogy miért miért ezt a dalt választottam címnek, remélem kiderül a későbbiekben.
Ez a bejegyzés csak azoknak lehet igazán érdekes – mivel Brüsszelről gyakorlatilag nem lesz szó – akik velem élték végig az említett időszakot.
Az elmúlt napokban kicsit rám szakadt, hogy milyen gyorsan múlik az idő.
Az egész úgy kezdődött, hogy meg akartam nézni egy filmet Viggo Mortensennel és ennek kapcsán nézegettem a neten, hogy miben szerepelt még. Felfedeztem, hogy nagyon régen szerepelt színházban Martin Sherman "Bent" (magyarul Hajlam címmel ment) darabjában. Eszembe jutott, hogy én ezt a darabot láttam Pesten a Budapesti Kamaraszínházba és elkezdtem nézelődni a színház honlapján. A honlap tele van régi előadások képeivel és bár erről a konkrét előadásról nem találtam semmit, rá kellett döbbennem, hogy a darabot vagy '96-ban vagy '97-ben láttam, azaz legalább 12 éve. Eléggé sokkolt a felismerés. Annyira pontos képeim vannak az előadásról, hogy azt hittem, maximum 5 éve lehetett.
Ez az eset is megerősített abban, hogy mi itt Brüsszelben gyakorlatilag pszeudo-felsőközéposztálybeli életet élünk. Ezen azt értem, hogy vásárlóérő tekintetében simán felsőközéposztály vagyunk (bár én a fizetésem bő harmadát nem Belgiumban költöm el, hanem Magyarországon) ám ennek ellenére nem vagyunk igazi középosztály, mert nem csináljuk azokat a dolgokat, amiket egy középosztálybelitől elvárhatnánk. Nem járunk színházba, nem vásárolunk könyvet, nem fizetünk elő újságra és úgy általában, főleg a nyelvi korlátok miatt nem igazán veszünk részt a belga társadalmi életben.
Nekem legjobban talán a színház hiányzik. Visszagondolva azokra az időkre, mikor pl. a Hajlamot láttam, akkoriban a színházi szezonban többet jártunk színházba mint heti egy alkalom. Ebben nyilván benne van, hogy az egy annyira furcsa időszak volt, hogy az állami támogatás miatt olcsóbbak voltak a színházjegyek (legalábbis azokon a kicsit alternatív, kísérletező helyeken, ahová mi szerettünk járni) mint a mozi jegyek. Azt hogy ezt munka, meg főiskola mellett konkrétan hogy is csináltuk, már nem tudom felidézni, de biztos működött, ha minden héten ott voltunk újra meg újra.
Ma annak a megszervezése, hogy eljussak színházba, akár hónapos előkészítést igényel. Meg nem jutok hozzá azokhoz az információkhoz, amiknek a legjobb forrása a pletyka, hogy mi is az igazán jó Pesten, mit érdemes megnézni.
Elkezdett derengeni, hogy mintha készült volna film is ebből a darabból és némi netes keresgélés után meg is találtam, majd beszereztem és megnéztem.
Persze, lehet hogy ennyi idő után már megszépülnek az emlékek, de én úgy emlékszem, hogy a magyar előadás klasszisokkal jobb volt mint a film. Majd ha egyszer nagyon ráérek, megveszem az eredeti darabot könyvben, hogy lássam mennyit változtatott a szerző a filmre adaptáláskor – mert maga a szerző írta át, így nincs mást hibáztatni – de attól tartok, hogy nem eleget. Az egész film valahogy nem működött. Attól hogy egyes jeleneteket felpakolok a villamosra, vagy 20 másodpercig filmezem a teliholdat, ez még színdarab maradt. Aminek az utolsó 50 percében gyakorlatilag két szürke alak fehér háttér előtt sétál folyamatosan a vászon egyik végéből a másikba.
Talán az a régi előadás 2 dologtól volt jó: a szereplőktől és a rendező ízlésétől. A magyar változatban Kamarás Iván és Rátóti Zoltán volt a két főszereplő. Emlékeim szerint ez az előadás volt a nyitánya Rátóti talán legjobb korszakának, ami a Velencei kalmárral tetőzött be. Kamarás meg már ismert volt az Othello miatt, de még nem volt az a fajta bulvárhős, aki mára lett. És még nem is tespedt bele a hagyományos színházba (ahogy mára szerintem megtette). Én akkor azt tippeltem, hogy Kamarás maradni fog ebben a kísérletezős világban és nem lesz igazán ismert, de nagyon sok mindent ki fog próbálni és lesz néhány igazán nagy dobása. Tévedtem. Talán még abban az évben elment a Vígszínházba és bár folyamatosan elfogadható, sőt esetenként jó alakításai vannak, nekem az elmúlt (Úristen! 10 évből!) végig hiányzott az a "Bazd meg, Iván! Ez kurva jó volt!" alakítás.
Szóval ez a két ember elég jó volt ahhoz, hogy ezt a nem túl jól megírt darabot elvigye a hátán. Valahogy tudtak lelket vinni ezekbe a teljesen egysíkú figurákba, aki 30 másodperc alatt esnek szerelembe és ezt rögtön meg is vallják egymásnak.
A rendező szerintem szintén legalább ennyire fontos. Abban az időben Alföldi Róbert még nem a Nemzeti igazgatója volt, hanem csak egy színész, aki időnként rendez. Nyilván a téma miatt nagyon sajátjának érezte ezt a darabot és még az arányérzéke is megvolt hozzá, hogy úgy húzza meg, hogy visszatérjünk a jó ízlés határai közé. Szerintem, a film néha túl szaladt ezen a határon.
Ennyi év elteltével visszagondolva sem az jutott először eszembe, hogy a darab buzikról szól, hanem hogy egy szép metafora, van benne egy nagyon finoman érzelmes szerelemi szál és hogy valójában a méltóságról szól, teljesen függetlenül a történelmi háttértől, amibe a szerző a szereplőket behelyezte.
Mindegy. A film gondolatébresztőnek jó volt. Az elmúlt néhány napot a '90-es évek közepének Magyarországa mellett a '30-as évek Németországában töltöttem. Volt sok dekadencia, régi zenék, képek meg filmek. Ha pedig hazamegyek, majd kihozom a Max Raabe CD-met, hogy ha máskor kedvem támad ezt az időszakot felidézni, akkor ne kelljen annyit túrni a neten.
Lassan a jó kedvem is visszatért, csak valahol nagyon rossz volt szembesülni azzal, hogy gyakorlatilag észrevétlenül eltelt több mint egy évtized.
Az elmúlt napokban kicsit rám szakadt, hogy milyen gyorsan múlik az idő.
Az egész úgy kezdődött, hogy meg akartam nézni egy filmet Viggo Mortensennel és ennek kapcsán nézegettem a neten, hogy miben szerepelt még. Felfedeztem, hogy nagyon régen szerepelt színházban Martin Sherman "Bent" (magyarul Hajlam címmel ment) darabjában. Eszembe jutott, hogy én ezt a darabot láttam Pesten a Budapesti Kamaraszínházba és elkezdtem nézelődni a színház honlapján. A honlap tele van régi előadások képeivel és bár erről a konkrét előadásról nem találtam semmit, rá kellett döbbennem, hogy a darabot vagy '96-ban vagy '97-ben láttam, azaz legalább 12 éve. Eléggé sokkolt a felismerés. Annyira pontos képeim vannak az előadásról, hogy azt hittem, maximum 5 éve lehetett.
Ez az eset is megerősített abban, hogy mi itt Brüsszelben gyakorlatilag pszeudo-felsőközéposztálybeli életet élünk. Ezen azt értem, hogy vásárlóérő tekintetében simán felsőközéposztály vagyunk (bár én a fizetésem bő harmadát nem Belgiumban költöm el, hanem Magyarországon) ám ennek ellenére nem vagyunk igazi középosztály, mert nem csináljuk azokat a dolgokat, amiket egy középosztálybelitől elvárhatnánk. Nem járunk színházba, nem vásárolunk könyvet, nem fizetünk elő újságra és úgy általában, főleg a nyelvi korlátok miatt nem igazán veszünk részt a belga társadalmi életben.
Nekem legjobban talán a színház hiányzik. Visszagondolva azokra az időkre, mikor pl. a Hajlamot láttam, akkoriban a színházi szezonban többet jártunk színházba mint heti egy alkalom. Ebben nyilván benne van, hogy az egy annyira furcsa időszak volt, hogy az állami támogatás miatt olcsóbbak voltak a színházjegyek (legalábbis azokon a kicsit alternatív, kísérletező helyeken, ahová mi szerettünk járni) mint a mozi jegyek. Azt hogy ezt munka, meg főiskola mellett konkrétan hogy is csináltuk, már nem tudom felidézni, de biztos működött, ha minden héten ott voltunk újra meg újra.
Ma annak a megszervezése, hogy eljussak színházba, akár hónapos előkészítést igényel. Meg nem jutok hozzá azokhoz az információkhoz, amiknek a legjobb forrása a pletyka, hogy mi is az igazán jó Pesten, mit érdemes megnézni.
Elkezdett derengeni, hogy mintha készült volna film is ebből a darabból és némi netes keresgélés után meg is találtam, majd beszereztem és megnéztem.
Persze, lehet hogy ennyi idő után már megszépülnek az emlékek, de én úgy emlékszem, hogy a magyar előadás klasszisokkal jobb volt mint a film. Majd ha egyszer nagyon ráérek, megveszem az eredeti darabot könyvben, hogy lássam mennyit változtatott a szerző a filmre adaptáláskor – mert maga a szerző írta át, így nincs mást hibáztatni – de attól tartok, hogy nem eleget. Az egész film valahogy nem működött. Attól hogy egyes jeleneteket felpakolok a villamosra, vagy 20 másodpercig filmezem a teliholdat, ez még színdarab maradt. Aminek az utolsó 50 percében gyakorlatilag két szürke alak fehér háttér előtt sétál folyamatosan a vászon egyik végéből a másikba.
Talán az a régi előadás 2 dologtól volt jó: a szereplőktől és a rendező ízlésétől. A magyar változatban Kamarás Iván és Rátóti Zoltán volt a két főszereplő. Emlékeim szerint ez az előadás volt a nyitánya Rátóti talán legjobb korszakának, ami a Velencei kalmárral tetőzött be. Kamarás meg már ismert volt az Othello miatt, de még nem volt az a fajta bulvárhős, aki mára lett. És még nem is tespedt bele a hagyományos színházba (ahogy mára szerintem megtette). Én akkor azt tippeltem, hogy Kamarás maradni fog ebben a kísérletezős világban és nem lesz igazán ismert, de nagyon sok mindent ki fog próbálni és lesz néhány igazán nagy dobása. Tévedtem. Talán még abban az évben elment a Vígszínházba és bár folyamatosan elfogadható, sőt esetenként jó alakításai vannak, nekem az elmúlt (Úristen! 10 évből!) végig hiányzott az a "Bazd meg, Iván! Ez kurva jó volt!" alakítás.
Szóval ez a két ember elég jó volt ahhoz, hogy ezt a nem túl jól megírt darabot elvigye a hátán. Valahogy tudtak lelket vinni ezekbe a teljesen egysíkú figurákba, aki 30 másodperc alatt esnek szerelembe és ezt rögtön meg is vallják egymásnak.
A rendező szerintem szintén legalább ennyire fontos. Abban az időben Alföldi Róbert még nem a Nemzeti igazgatója volt, hanem csak egy színész, aki időnként rendez. Nyilván a téma miatt nagyon sajátjának érezte ezt a darabot és még az arányérzéke is megvolt hozzá, hogy úgy húzza meg, hogy visszatérjünk a jó ízlés határai közé. Szerintem, a film néha túl szaladt ezen a határon.
Ennyi év elteltével visszagondolva sem az jutott először eszembe, hogy a darab buzikról szól, hanem hogy egy szép metafora, van benne egy nagyon finoman érzelmes szerelemi szál és hogy valójában a méltóságról szól, teljesen függetlenül a történelmi háttértől, amibe a szerző a szereplőket behelyezte.
Mindegy. A film gondolatébresztőnek jó volt. Az elmúlt néhány napot a '90-es évek közepének Magyarországa mellett a '30-as évek Németországában töltöttem. Volt sok dekadencia, régi zenék, képek meg filmek. Ha pedig hazamegyek, majd kihozom a Max Raabe CD-met, hogy ha máskor kedvem támad ezt az időszakot felidézni, akkor ne kelljen annyit túrni a neten.
Lassan a jó kedvem is visszatért, csak valahol nagyon rossz volt szembesülni azzal, hogy gyakorlatilag észrevétlenül eltelt több mint egy évtized.
Próbáltam valami igazán autentikus képet találni, de nem sikerült. Ez a kép legalább térben és időben rendben van, ha már nem jó kép. Az Alexanderplatzoton készült 1935-ben, a mi szereplőink vesszőfutása meg 1934. június 30-án, a Hosszúkések éjszakáján kezdődik, úgyhogy kb. rendben vagyunk.
No response to “Kann denn Liebe Sünde sein?”
Megjegyzés küldése