Egy kellemes hétvége

Ugyanaz a történet más szemszögből. Számomra a hétvége péntek délelőtt kezdődött, mikor megtudtuk a jóhírt: megérkezett kedves barátom belga személyi igazolványa. Ez nem tűnik annyira nagy hírnek, de sok papírozás, ügyintézés van mögötte és összesen 158 napig tartott a dolog, de túl vagyunk rajta. Ugyan aznap nem sikerül átvenni magát a kártyát, mert délután nem volt ügyintézés, de hétfőn erre is sor került, ami egy kis cider elfogyasztásával ünnepeltünk. Kedves barátom nem volt hajlandó meghallgatni Bródy János Személyi igazolvány című számát, de én azért beszúrom ide, hogyha valakinek kedve támad meghallgatni, akkor megtehesse.

Este megünnepeltük a zsidó újévet. Nem kell valami nagy dologra gondolni, mert anélkül, hogy megszegjük a zsidó vallás összes parancsolatát, nem mehettünk túl messzire. De volt sólet, kalács, méz, meg alma helyett körte. A kalács nagyon édesre sikerült, úgyhogy nem is a sólethez ettük, hanem csak úgy önmagába, úgy viszont finom volt. De ez nem nagy baj, mert azért eszik, hogy édes legyen a következő év, így remélem, nekünk nagyon édes lesz. Legközelebb akkor találkoztunk a zsidó újévvel, mikor vasárnap a Parc Léopoldban belefutottunk egy népes zsidó családba, akik a ruhájukból ítélve pont valami ünnepségről jöhettek.

Szombaton kicsit rossz kedvem volt. Reggel vonatjegyet vettem és a jegyre ráírták a vásárlás dátumát, ami 2009. szeptember 19. volt. Elég élesen hasított belém a felismerés, hogy apám 60 éves lenne ezen a napon. Közben pedig majd 20 éve halott. Ezen elpörögtem egész nap. Mondtam is kedves barátomnak, hogy ha ezeket az időpontokat rávetítem, akkor december végére halott lenne. Valahogy nem örült az ötletnek.

Este meglátogatott minket kedves barátom szépszemű barátja, aki nagyon kedves és vicces fiú. Úgyhogy kellemesen el voltam szórakoztatva.

Vasárnap meg ugye biciklis napunk volt. Noha már hetek óta rendszeresen biciklizünk, azért én még mindig nem tudtam megítélni, hogy mennyit is bírok. Az eredeti tervem az volt, hogy majd elmegyünk a Montgomeryre, aztán ha nagyon nem megy a dolog, akkor majd valahogy hazatolom a biciklit. Ezzel szemben sikerült még magamat is meglepni azzal, hogy egy kb. 500 méteres nagyon meredek szakasz (Jourdan – Chasse) kivételével végigtekertem a 18 km-es távot. Bár kétszer kicsit meghaltam, azért alapvetően végig élveztem a dolgot. Jó volt az úttesten biciklizni teljes biztonságban, jó volt betekerni a munkahelyemre (még ha meg is mosolygott a biztonsági őr), elmenni a Palota kertjébe, vagy a Jourdanra biciklivel. Szóval nekem nagyon tetszik az autómentes nap és alig várom, hogy megint legyen.

Az egyetlen, ami kicsit keserű szájízt hagyott maga után az az, hogy ismét rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyszerű eset. Ahogy kedves barátom mondaná, egész héten "nyígtam" és a vége bizony az lett, hogy megint mindent megkaptam, amit akartam. És bár tényleg sajnálom, hogy időnként nemtelen módszerekkel is harcolok, tudom hogy hiába fogadnám meg, hogy többet nem csinálok ilyet. Én egyszerűen valóban nem látom menet közben, hogy mennyire durva tudok lenni időnként.

goûtez à une autre mobilité!

ezzel a felhívással üzentek a brüsszeli autósoknak és teremtenek lehetőséget az önfeledt biciklizésre egy, az amúgy állandóan bedugult fővárosban.

... avagy, egy autó mentes vasárnap Brüsszelben.

Nem kezdeném azzal, hogy otthon úgy, itt meg így zajlik egy próbálkozás, amelynek nincs más célja, csak néhány órára teremteni egy benzin gőz, duda és rohanás mentes vasárnapot az itt lakóknak. Persze vannak hangzatos célok, de azt tudjuk nem ér sokat, de mégis jó program, akár csak egy nap erejéig is.

Reggeli ébredés után meglepő volt, hogy valóban üresek az utak . Nem csak a vasárnap reggeli hangulat miatt, hanem, mert valóban komolyan veszik , hogy ma "autó mentesen" kell közlekedni biciklivel, görkorival, deszkával, vagy gyalog.

Elindultunk a Merode-ra hogy a parkon keresztül eltekerünk majd a Schumanig, a Luxemburg tér, vissza a Trône-ra , királyi palota kert, Jourdan és haza. Kilométerben ez kb. 18 km, de hála ennek a sík országnak, ahol az összes dombot Brüsszelen belül halmozták fel (szerintem), kicsit kimerülve érkeztünk vissza.

Természetesen folyamatosan gondoskodtak arról, hogy ne unatkozzunk. A tekerés bármennyire is fárasztó volt, a promóciók engem mindig jókedvre derítettek. Kaptunk ingyen vizet, és a környékbeli sajt termelők választékát is sikerült arcátlanul végig kóstolni. A parkokban animátorok gondoskodtak a hangulatról, igaz a célcsoport általában a 4+ -os generáció volt, de találtunk kedvünkre valót, mi is.

Kötöttünk a vas paripára léggömböket, de sajnos csak a fotózásig bírták, mert utána mind a négy önállósította magát és felkúszott az égbe.

Tervbe vettük, hogy a Jourdanon majd megtömjük a már jól kikoplalt bendőnket sült krumplival, de utunkba került egy lángosos, aki nem kis meglepetést okozott. Néhány pillanatra elkapott a nosztalgia és dacoltunk mindennel, még a sorban állás viszontagságait is vállaltuk, hogy az olajban sült kelt tésztát, fokhagymával, sajttal és tejföllel az arcunkba toljuk és utána jól eltömődve tovább tekerjünk, az akkor még lejtősnek hitt terepen, haza felé. A lángosos kifejezetten magyarosra vette a figurát, mert a kiszolgálás otthon jól megszokott módon " a vevő türelmére" volt bízva, de mindent elfeledtetett az ,hogy csupa honfitársunk vett körül minket és lehetett magyarul kérni, az eladó pedig azt mondta " egészségedre". Ennyi pont elég azt hiszem, hogy a néhány perces idő utazás ne csapja ki a szánk szélét, mint egy herpesz.

A lángos olyan volt, mint otthon, nem "magyar módra" készült, hanem úgy ahogy kell, olajos-fokhagymás és utána a gyomor tájékon a kellemes és bizsergető érzés, ami utólag azért annyira nem is kellemes. De mit tegyünk a lángos már csak ilyen.

Összességében az -autó mentes nap- ötlet nem rossz, főleg akkor, ha valóban autó mentes nap lesz belőle és nem csak egy köz felháborodást okozó útelzárásként éli meg az ember. Akár közösség kovácsoló hatása is lehet, mert hazafelé tekervén azt láttuk, hogy egy kertvárosi hangulatú kis utcában a lakók asztalokkal torlaszolták el az utat, körülülték és beszélgettek, ettek-ittak, mosolyogtak. Lehet csak egy évben egyszer teszik, de legalább megteszik, sőt az arra tekerőt frissítővel kínálták, amiről otthon, álmodni sem mernék.

Érdekes és egyben kellemes nap volt, lehet több kellene belőle, ha másért nem talán csak azért, hogy kedvünkre tekerhessünk akár keresztbe is az utcákon, mert a KRESZ-t a biciklisek sem ismerik:)

Motivácó

Tegnap ismét szembesülnöm kellett azzal, hogy ez mennyire fontos.

Én kb. 2 éve kezdtem a francia tanulást, de valahogy soha nem voltam igazán elszánt, mert végső esetben azért gyakorlatilag mindent el lehet intézni angolul Brüsszelben. Korábban már említettem, hogy a számolással komoly problémáim vannak még ennyi idő után is. Tegnap kedves barátommal olyat játszottunk, hogy egy számítógépes program véletlenszerűen számokat diktál, amiket le kell írni. Ő kemény 2 hete tanul franciául. Ehhez képest a következő eredmény született: 0 és 20 között mindkettőnknek 2 hibája volt. 0 és 80 között már neki volt kevesebb hibája, 100 felett már nem akartam versenyezni.

Remélem, a sokáig tart majd a lelkesedése francia tanulás ügyben! :-)

Biciklivel Brüsszelben

Ennek a bejegyzésnek azért erősen nagyzol a címe, mert én egyelőre csak az Auderghem – Stockel viszonylatról tudok bővebben nyilatkozni.


A történet úgy kezdődött, hogy kedves barátom kihozatta a biciklijét Brüsszelbe. Természetesen azonnal eszembe jutott, hogy akkor én is. Az ár nem volt annyira borzasztó (45 EUR) és ott állt évek óta a biciklim a pincében kihasználatlanul, szóval tényleg itt volt az ideje, hogy újra elővegyem.

A bicikli átnézése és a váltó megjavítása nagyon furcsa tapasztalat volt. Két bicikli szerelővel próbálkoztam, az egyik hihetetlen bunkó volt és még ahhoz is hülye, hogy lehúzzon. Azonnal le kellett volna vennie, hogy teljesen amatőr vagyok, úgyhogy szinte bármennyit kérhetne, ehhez képest kioktatott, hogy ő hozzá se nyúl poros biciklihez és különben is. Ja! És egy sima átnézésért 8.000 Ft-ot akart. A másik biciklis viszont tök kedves volt, mivel tudta, hogy utazik a bicikli Brüsszelbe, ezért előre vette és mindössze 500 Ft volt a munkadíja. Összességében sikerült megint belefutni a magyar szolgáltató ipar problémájába: teljesen kiszámíthatatlan, hogy mit kap az ember a pénzéért és valahogy a többség nem igen akar dolgozni. Emellett viszont vannak nagyon szorgalmas és kedves iparosok is, csak sajnos ők vannak kevesebben.

Mindenesetre a bicikli elkészült és még egy csodás bevásárló kosár is került az elejére. A szállítás is simán lezajlott és már az erkélyen várt a bicikli mire megérkeztem.

Az eleje elég szörnyű volt, mert nagyon elszoktam a tekeréstől. De mostanra sokat javult a dolog. Épp tegnap beszéltük, hogy szeptember 1-je óta, hétfő és szerda (francia tanfolyam) kivételével minden nap voltunk biciklizni.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a házunktól vagy el tudunk tekerni a Beaulieu metró megállóig (1,5 km) vagy a Stockel metró megállóig (3 km) és vissza. Az egész úton van kiépített bicikli út, ami a parkon át vezet. Én azért szeretek itt gyakorolni, mert egyelőre nagyon bizonytalan vagyok. És bár voltunk kétszer közértben biciklivel én még nem merek tekerni az autók között. Első alkalommal még meg akartam halni 6 km letekerése után, de mostanra már nem különösebben megerőltető, sőt hamarosan új kihívásokat kell keresünk, hogy ne legyen unalmas a tekerés. Most arra "edzek", hogy szeptember 20-án, az autómentes napon betekerjünk vagy a munkahelyemre vagy valahová a Schuman környékére.

Kedves barátom ennél sokkal sportosabb: ő iskolába is biciklivel megy. Az elején ez nem volt annyira könnyű, mert bár Belgium sima mint a rajzlap, Brüsszelben meglepő emelkedők vannak. Mostanra kikísérletezte a legjobb utat és már meghalás nélkül tud betekerni. Sőt ő már a Merode-ra is eltekert a Chasse-on keresztül, ami azért nem annyira egyszerű, mint amilyennek hangzik, mert a cél előtt van egy komoly emelkedő.


A sportéleten kívül anyagilag is elég hasznos a dolog, mert sokkal kevesebbet költ buszjegyre, mint eddig.

És hogy milyen Brüsszelben biciklizni? A parkban nagyon kellemes, de a hétvégéket csak erős idegzetűeknek ajánlom. Iszonyat sokan vannak és elég sok az idióta. Azt nem mondhatom, hogy így a belgák, meg úgy a belgák, mert eddig egy japán és egy lengyel gyereket sikerült majdnem elgázolnom. De nem ők tehetnek róla, hanem a hülye szüleik. Amúgy meg vannak olyan rejtélyei az életnek, amivel soha nem szembesültem volna biciklizés nélkül. Vajon hogy tud egy nő és egy öleb elfoglalni egy egész kb. 6 méter széles utat? Vajon miért szeretnek az emberek egymás mellett összekapaszkodva (!) biciklizni? És vajon minden út gyári tartozéka-e egy nagyot taknyolt, ordító gyerek?



Az utcai közlekedésről nem tudok még sokat mondani, de barátom nem panaszkodott az autósokra. Amit érdekesnek találok, hogy már megint hülyének nézik az embereket Magyarországon. Most olvastam ezt a cikket az Origón és meglepett, hogy az ellen a 2 dolog ellen ágálnak a legjobban az okosok, ami itt teljesen természetes: a biciklisek általában behajthatnak szemből az egyirányú utcába és többnyire nincs kiépített bicikli sáv (mert nagyon keskenyek az utcák), csak egy csík, és még sincsenek tömeges bicikliz gázolások. Ennek szerintem, két oka van: egyrészt itt nagyon vigyáznak mind a gyalogosokra, mind a biciklisekre, másrészt bíznak abban, hogy az emberek nem hülyék és képesek egymás mellett közlekedni.

Úgy látom, hogy kb. novemberig tudjuk majd használni a bicikliket. Aztán ha marad a lelkesedés, akkor tavasszal vennem kell majd egy új járgányt. Kiderült, hogy egyszerűen kicsi a biciklim. Noha kedves barátom teljesen felemelte nekem az ülés és a kormányt, még most sem tudom az ideális mértékben kinyújtani a lábam.

A sportélet része, hogy hoztunk egy fittball labdát is, de ez egyelőre csak kedves barátom karizmainak tett jót, amikor felpumpálta. Eddig egyszer ültem rajta 2 percet. Ha történik valami, majd tudósítok róla.

Pázmánd. Nem a reklám helye

Ez egy régi történet és úgy fog tűnni, hogy reklámozom a helyet, pedig nem.

Még augusztus elején, mikor hazamentem szabadságra, kitaláltuk, hogy egy nagyon rövid 1 éjszakás "kirándulást" kéne tenni valahol Pest közelében. Kézenfekvő választásnak tűnt a Velencei tó, de mégis azonnal problémával találtunk magunkat szembe: senki nem akart nekünk szállást adni egyetlen éjszakára.

Sok-sok telefon és kutakodás után rá kellett jönnünk, hogy még mindig nem elég nagy a válság, ha az emberek ennyire nem akarnak pénzt keresni. Ekkor úgy döntöttünk, hogy tágítjuk a kört és kicsit távolabb is nézelődünk a tótól.

Végül nagy szerencsével sikerült megtalálni Pázmándot és azon belül is a Manó Vendégházat.

A házról és gazdáiról tényleg csak a legjobbakat tudom mondani. Hihetetlenül kedvesek és rugalmasak voltak. Bár elég későn érkeztünk – későn is indultunk kicsit, no meg kétszer eltévedtünk Érden, mert kedves barátom olyan határozottan tudja állítni, hogy ő tudja, merre megyünk, mikor mégsem, hogy nem lehet nem hinni neki – mire megérkeztünk meg volt nekünk rakva a tábortűz. A ház nagyon szép, szinte minden vadonat új benne, a kert is nagyon szépen meg van csinálva. Van benne kis játszótér, tűzrakóhely, ahol lehet bográcsozni, vagy mint mi, szalonnát sütni és egy külön hely grillezéshez, nagyon szép lugassal.

Az egyetlen, ami nem volt annyira jó, az az ágy, amiben aludtunk. A szobák nagyon szépen vannak berendezve, és megtartották az eredeti bútorokat. Biztos sokak nagymamájának volt olyan fakeretes kinyitható ágya, ami itt van. Noha az ágy nagyon jól néz ki és azonnal elindítja a nosztalgikus érzéseket, elég kicsi volt kettőnknek. Valahogy gyerekkoromból az maradt meg, hogy mennyire nagy ez az ágy, mert természetesen az én nagymamámnak is volt ilyen. Ehhez képest kicsit lelógott a lábam, nálam félfejjel magasabb ágytársamnak meg nagyon lelógott. És mozogni se nagyon mertünk az éjszaka folyamán, mert ha egyikünk megmozdult, a másik azonnal elrepült az ágy másik oldalán.

De ez tényleg csak apró probléma volt.


A szalonnasütés jól sikerült. Másnap pedig elmentünk fürdeni a tóhoz. Tömegközlekedéssel szerintem csak nehezen oldható meg a dolog, de autóval nagyon közel volt, ha jól emlékszem 8 km-re. Mi a szabad strandon voltunk, ami olyan volt, mint általában a szabad standok. Az egyetlen említésre méltó még, hogy elfelejtettem betenni a kontaktlencsémet és magán a strandon nem voltak olyanok a higiéniai viszonyok, hogy ezt ott tegyem meg. Furcsa tapasztalat volt, hogy nem is látok annyira rosszul. Természetesen, mikor hirtelen lekaptam a szemüvegemet, elég bizonytalan voltam, de egy rövid idő elteltével, már meglehetősen nagy távolságból képes voltam felismerni a pajtásaimat.



Ezen kívül voltunk még Érd híres cukrászdájában , ahol a tavalyi ország tortáját – a szatmári szilásat – is megkóstoltuk. Ez én még kétszer megtettem a következő napokban: egyszer az újpesti Horváth Cukrászdában , egyszer pedig a feltalálónál, Pestlőrincen a Zila Kávéházban .

Nekem legjobban a Zila verzója ízlett, de még ennél is jobban bejött az idei országtorta, ami pándi meggyes.