Egy kellemes hétvége

Ugyanaz a történet más szemszögből. Számomra a hétvége péntek délelőtt kezdődött, mikor megtudtuk a jóhírt: megérkezett kedves barátom belga személyi igazolványa. Ez nem tűnik annyira nagy hírnek, de sok papírozás, ügyintézés van mögötte és összesen 158 napig tartott a dolog, de túl vagyunk rajta. Ugyan aznap nem sikerül átvenni magát a kártyát, mert délután nem volt ügyintézés, de hétfőn erre is sor került, ami egy kis cider elfogyasztásával ünnepeltünk. Kedves barátom nem volt hajlandó meghallgatni Bródy János Személyi igazolvány című számát, de én azért beszúrom ide, hogyha valakinek kedve támad meghallgatni, akkor megtehesse.

Este megünnepeltük a zsidó újévet. Nem kell valami nagy dologra gondolni, mert anélkül, hogy megszegjük a zsidó vallás összes parancsolatát, nem mehettünk túl messzire. De volt sólet, kalács, méz, meg alma helyett körte. A kalács nagyon édesre sikerült, úgyhogy nem is a sólethez ettük, hanem csak úgy önmagába, úgy viszont finom volt. De ez nem nagy baj, mert azért eszik, hogy édes legyen a következő év, így remélem, nekünk nagyon édes lesz. Legközelebb akkor találkoztunk a zsidó újévvel, mikor vasárnap a Parc Léopoldban belefutottunk egy népes zsidó családba, akik a ruhájukból ítélve pont valami ünnepségről jöhettek.

Szombaton kicsit rossz kedvem volt. Reggel vonatjegyet vettem és a jegyre ráírták a vásárlás dátumát, ami 2009. szeptember 19. volt. Elég élesen hasított belém a felismerés, hogy apám 60 éves lenne ezen a napon. Közben pedig majd 20 éve halott. Ezen elpörögtem egész nap. Mondtam is kedves barátomnak, hogy ha ezeket az időpontokat rávetítem, akkor december végére halott lenne. Valahogy nem örült az ötletnek.

Este meglátogatott minket kedves barátom szépszemű barátja, aki nagyon kedves és vicces fiú. Úgyhogy kellemesen el voltam szórakoztatva.

Vasárnap meg ugye biciklis napunk volt. Noha már hetek óta rendszeresen biciklizünk, azért én még mindig nem tudtam megítélni, hogy mennyit is bírok. Az eredeti tervem az volt, hogy majd elmegyünk a Montgomeryre, aztán ha nagyon nem megy a dolog, akkor majd valahogy hazatolom a biciklit. Ezzel szemben sikerült még magamat is meglepni azzal, hogy egy kb. 500 méteres nagyon meredek szakasz (Jourdan – Chasse) kivételével végigtekertem a 18 km-es távot. Bár kétszer kicsit meghaltam, azért alapvetően végig élveztem a dolgot. Jó volt az úttesten biciklizni teljes biztonságban, jó volt betekerni a munkahelyemre (még ha meg is mosolygott a biztonsági őr), elmenni a Palota kertjébe, vagy a Jourdanra biciklivel. Szóval nekem nagyon tetszik az autómentes nap és alig várom, hogy megint legyen.

Az egyetlen, ami kicsit keserű szájízt hagyott maga után az az, hogy ismét rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyszerű eset. Ahogy kedves barátom mondaná, egész héten "nyígtam" és a vége bizony az lett, hogy megint mindent megkaptam, amit akartam. És bár tényleg sajnálom, hogy időnként nemtelen módszerekkel is harcolok, tudom hogy hiába fogadnám meg, hogy többet nem csinálok ilyet. Én egyszerűen valóban nem látom menet közben, hogy mennyire durva tudok lenni időnként.