Verdun. Az emberi hülyeség emlékműve

Egy technikai dolog: az összes képre rá lehet kattintani és akkor nagy lesz.

Hétvégén óriási kiránduláson voltunk: három nap alatt kb. 1000 km-t tettünk meg. Mivel szombaton reggel 7:50-kor Brüsszelben kellett lennünk, ezért olyan, mintha 2 külön utazáson lettünk volna és én is két részben fogok írni róla.

Bár már bő 6 éve itt élek valahogy mindig kimaradt az I. világháborús emlékhelyek meglátogatása, pedig a történelemkönyvből tudom, hogy a legfontosabb csaták vagy itt, Belgiumban, vagy nem olyan messze tőlünk, Észak-Franciaországban voltak. 

Úgy döntöttünk, hogy tekintettel a 100. évfordulóra megnézünk néhány fontosabb emlékhelyet.  Szerencsére Imrének is volt kedve a dologhoz, úgyhogy fel is kerekedtünk a múlt hétvégén.

 Az I. világháború messze sokkal fontosabb Belgium történetében, mint a második és nincs is semmilyen vita körülötte. Ellentétben a másodikkal. A társadalom teljesen egységesen úgy látja, hogy szerencsétlen semleges Belgiumot lerohanták a németek. A belgák meg erőn felül próbáltak ellenállni és egy csomó ember meghalt, illetve rengeteg kár keletkezett az országban a megállt frontok és óriási csaták miatt.

Egyszerűen túl sok a látnivaló, ezért el kellett döntenünk, hogy mit nézünk meg, illetve technikai okok miatt csak egy helyen tudtunk ott aludni, ezért választani kellett, hogy a keleti vagy a nyugati részen alszunk ott. Végül a keleti részre szántunk egy napot és Lille/Ypern környékére kettőt.

Pénteken Verdunben jártunk. Az első, ami kicsit elszámoltunk, az utazás hossza volt. Egyrészt el kellett menni a kocsiért a Midire, hogy nekivághassunk az útnak német rendszámú autónkkal. Majd elég nehezen keveredtünk ki Brüsszelből és az autópálya után viszonylag lassan tudtunk csak haladni, ezért sokkal később értünk oda, mint azt gondoltunk. Brüsszelből legalább 3 órát kell számolni az utazásra. 

Végül mi be sem mentünk magába Verdun városába, mert az emlékhelyek mind pár km-re vannak a várostól. Igazából csak nagyon vázlatos elképzelésünk volt arról, hogy mit fogunk itt találni. Valamennyire megnéztük a neten, hogy mi van itt, de már megint tök felkészületlenek voltunk. :-) Magáról a Verduni csatáról is csak annyit tudtam, amennyit még középiskolában tanultunk. Valahogy az I. világháború soha nem állt az érdeklődésem középpontjában.

Első körben találtunk az úton egy „valamit”. Mikor közelebbről megnéztük, kiderült hogy ez valami védelmi állás. Sajnos bemenni nem lehet, mert befalazták. Az erőben tovább menve még lett volna valami, de mi nem mentünk be, mert órás séta lett volna.

 A Valami

Aztán megtaláltuk „A Verduni Emlékművet” ami meglepő módon zárva van. Végül is van logika abban, hogy ezt most csinálják, mert maga a Verduni csata csak 1916-ban volt, úgyhogy még van 2 évük, hogy az ünnepségekre elkészüljenek.

 A felújítás alatt lévő emlékhely

Én azzal sem voltam tisztában, hogy hogy itt pontosan mennyien haltak meg, úgyhogy eléggé meglepett a 300 ezres szám. Ezt a rengeteg halottat viszont tenni kellett valahová. Menet közben láttunk egy táblát a német temetőhöz, de mi oda nem kanyarodtunk le, mert már eléggé benne jártunk a délutánban és még nem is néztünk meg semmit. A francia katonákat a Douaumont-i Osszáriumban temették el, ami egészen elképesztő építmény. A németekre itt gyakorlatilag semmi nem utal. Egy 1984-es emléktábla van Kohllal meg Mitterand-nal, miszerint kibékültek és már barátok. Az épületet egy óriási temető veszi körül, ahová az azonosított halottakat temették, a többieket meg betették az emléképület aljába. Összesen 130 ezer ember csontjai vannak betéve az alagsorba. Mikor megérkeztünk, nem értettem, hogy az emberek miért kukucskálnak be az alsó kis ablakokon. Aztán kiderült, hogy benézve lehet látni a csontokat.

Az alsó ablakokon lehet kukucskálni

Az emlékhely nagyon profin van megcsinálva. Vagy egy kb. 20 perces film, amit franciául, angolul, hollandul vagy németül lehet megnézni. Utána fel lehet menni a toronyba, ahonnan nagyon szépen be lehet látni az egész temetőt és a csatateret. Végül pedig körül lehet sétálni az épületben, ahol egyéb sírok vannak, meg egy hely, ahol meg lehet gyújtani a lángot, ha ünnepség van. Ünnepség meg azért itt szokott lenni, mert ez a francia nemzeti katonai temető.

Imre még a toronyból kiszúrta, hogy a rengeteg kereszttel megjelölt sír között van egy, ami nem kereszt, úgyhogy elgyalogoltunk megnézni, hogy mi az. Azt tippeltük, hogy nem volt keresztény az illető, úgyhogy utólag kicserélhették a sírkövet. Így is volt: egy zsidó katona sírja volt. Egyébként van külön emlékhely a zsidó, a muszlim és a hindu katonáknak, mert itt már megjelentek a gyarmatokról származó katonák is. 

Jobb oldalon a 3. parcellában a 4. sorban lehet látni a fucsa sírt a bal széléhez közel

Az egész hely nagyon rendezett és egy őszi péntek délutánon nem volt túl sok látogató.

Ezután átmentünk a Douaumont-i Erődbe. Mármint abba, ami maradt belőle, mert a föld felett már nem sok minden van. Sajnos, nincs makett a kiállításon, úgyhogy elég nehéz elképzelni, hogy hogy nézhetett ki fénykorában. 

 Már német zászló is lengedezik

Viszont van magyar ismertető. A szöveg egész jó, bár nem minden magyar karakter stimmel. Nem friss a papír, mert a számok nem mindig passzolnak, de így is mindent megtaláltunk. 

Az erőd elég nyomasztó, mert rettenetesen vizes. A plafonról csöpög a víz, sőt néha kis patakokban folyik a padlón. Az egész elég zegzugos és valahogy rossz belegondolni, hogy milyen sokan meghaltak ott. A víz valószínűleg azért van, mert eredetileg nem gondoltak arra, hogy majd föld fogja borítani az épületet és nincs szigetelés. Annyira kevés maradt belőle, hogy az egészet föld meg fű fedi, amiből szivárog be a víz. 

A plafonról vizes cseppkőszerűségek lógnak

 Az is eléggé látszik, hogy nem vontak be nőket a tervezés folyamatába, mert ha lettek volna nők, akik általában sokkal földhözragadtabbak,  valószínűleg már az első 3 tervezési kérdésben benne lett volna, hogy: „És szarni hová fogtok?” Itt ezzel a kérdéssel egyáltalán nem foglalkoztak, ami nem is volt gond békeidőben, amíg kb. 80 ember volt az épületben és kijártak a ház mögé. A gond akkor kezdődött, amikor a harcok közben a 800 helyre beköltözött 3 ezer ember és semmilyen mosdási vagy vécézési lehetőség nem volt. Akinek nem esett a fejére gránát, az a fertőzésekbe halt meg, ami nem is csoda ilyen higiénés körülmények között. Az első mosdóhelyiséget 1917-ben építették, amikor már 3. éve harcoltak az erődért.

Az egyetlen mosdó

Az erőd történetét bemutató leírás – legalábbis magyarul – elég mókás, mert kvázi rögtön azzal indít, hogy a dicsőséges francia hadsereg VISSZAfoglalja az erődöt. Azt nem igazán sikerült kifejteni, hogy hogy sikerül elveszteni.

Mivel felváltva voltak benne franciák, majd németek, majd megint franciák ezért a halottak is vegyesek. A harcok miatt kimenni nem lehetett, ezért egyszerűen betemették a halottakat járatokba. Vagy pl. egyszer felrobbant a lőszerraktár, aztán ott maradt 600 ember. Őket meg nem ásták ki, hanem otthagyták őket beomolva.

A francia mérnöki tudomány egy „remekművét” is meglehet csodálni: a 360 fokban forgó ágyút. Ezek a szerencsétlenek nem gondoltak arra, hogy ha idegen kézre kerül az erőd, akkor Franciaország felé is lehet majd lőni vele. Hát persze, hogy ezt csinálták a németek.

A forgó ágyu

Az erőd után még megnéztünk egy földig rombolt és teljesen elnéptelenedett falut. Ilyenből 9 db van a környéken. Szerencsétlenek rosszkor voltak rossz helyen. Egyrészt mellettük volt az erőd, amit állandóan támadott valaki. Másrészt meg maga a Verduni csata 300 napig tartott és ezalatt teljesen leamortizálták a környéket.

Nagyon nehéz elképzelni, hogy mennyire. A II. világháborúban Európában nem voltak ilyen „beragadt” frontok, ezért a természetet nem viselte meg ennyire a dolog. Itt tényleg sikerül a holdbéli tájat előállítani. Attól, hogy akár évekig lőtték egymást mindennel, közben meg baromi hosszú lövészárkokat ástak teljesen elpusztították az erdőt. Persze így 100 évvel később már visszanőttek a fák, de még így is teljesen egyenetlen a felszíni. Hatalmas lyukak vannak mindenhol. Az elpusztult falu is csupa hepehupa és egy emlékhely van csak az erdő közepén. Meg néhány oszlop, a meghalt falusiaknak, illetve 2 későbbi sír. Az egyik a falu hajdani plébánosáé, aki valamiért idetemettette magát.

Puklik. Ez az erdőd mellett volt, de az erdő is ilyen egyenetlen

Aztán még egyszer megálltunk lövészárok maradványt nézni. Akkor még naivan azt hittem, hogy majd Belgiumban csodás lövészárkok lesznek, úgyhogy nagyon nem néztük meg őket.  Ezek eredetiek abban az értelemben, hogy nincsenek felújítva. A kiálló bigyók pedig betonból vannak. A kiírás szerint ez valamilyen kommunikációs lövészárok volt. 

Persze be is másztunk, de azt a képet nem teszem ki

Ezután lassan elindultunk hazafelé, de még belebotlottunk a Verduni Bajonett Lövészárok emlékműbe. Persze fingunk sem volt, hogy mi ez, úgyhogy így elég bizarr élmény volt megnézni. Mint utóbb kiderült, annyi a története, hogy ebben a lövészárokban egy csomó katona halt meg 1916 nyarán és azért bajonettes, mert állítólag mikor valami felrobbant mellettük, akkor úgy betemette őket, hogy csak a bajonettjük lógott ki. Őket sem ásták ki, hanem ott, helyben csináltak nekik egy emlékhelyet.

 A kissé megviselt, 30-as években épült bejárat

Ekkor már olyan 6 óra felé járt és kezdtünk éhesek lenni. Még az erődnél rátettek egy szórólapot a kocsira, hogy kiváló lotaringiai kajákkal vár egy étterem 2 faluval arrébb. Ebből egyrészt megtudhattuk, hogy német-francia ellenségeskedésnek már vége, mert a kocsink rendszáma miatt németül volt a szórólap. Másrészt meg azt a téves érzetet keltették bennünk, hogy arrafelé könnyű kaját szerezni. Úgy gondoltuk, hogy nem teszünk kitérőt, mert tuti lesz majd egy barátságos étterem valahol az úton. Hát nem volt. Ez egy elég szegény része Franciaországnak, és bizony a legtöbb településen, a világon semmi sincs. Még egy kocsma vagy kávézó sem. Kétszer is lyukra futottunk, mert mikor megálltunk, kiderült, hogy zárva van az étterem.

Végül este 9 körül sikerült visszaérni Brüsszelbe, egy kicsit másik úton, mint odafelé.

Összefoglalva: érdemes elmenni Verdunbe, mert nagyon kevés helyen látszik ennyire plasztikusan, hogy mennyire hülyék az emberek. Egyszerűen hihetetlen, hogy gyakorlatilag teljesen értelmetlenül meghalt egy csomó ember. Meg lehet neki örülni, hogy ma már nem csinálunk ilyeneket. Legalábbis Európában nem.

Bastogne. A világ legjobb múzeuma

Egy "rövid" szünet után akkor folytatnám is a belgiumi kirándulásokról szóló beszámolót. A bejegyzés címéből talán kiderült, hogy egészen lelkes vagyok a látottakkal kapcsolatban.

Végre, hosszú várakozás után sikerült eljutnom Bastogne-ba. Az ötlet, hogy menjünk el ide már évekkel ezelőtt felmerült, de sajnos nincs olyan ismerősöm, akit kicsit is érdekelne a II. világháború története és még autója is van. Tavaly, a Damian Lewis korszakom kapcsán újranéztem a Band of Brothers-t (magyarul Elit alakulat volt a címe) és újra felvetődött, hogy el kéne menni megnézni a múzeumot.

Így utólag azt mondom, szerencse volt, hogy nem került sor rá, mivel azóta teljesen felújították az egészet és szerintem, valami hihetetlenül jót hoztak össze.

Igazából magából Basogne városából semmit nem láttam azon kívül, hogy kétszer áthajtottunk rajta, de az útitársam már igen türelmetlen volt. A Bastogne War Museumon kívül is vannak még látnivalók, de ugyanezért mi semmi mást nem néztünk meg.

A kép forrása: http://www.bastogne-tourisme.be/

Bár jókat olvastam a múzeum új kiállításáról pl. a Tripadvisoron, nem tudtam, hogy mit várjak. A Yad Vasem, mint múzeum nekem elég csalódás volt, és kicsit tartottam attól, hogy itt is 3 órán keresztül tartó információ áradatot kapunk gyakorlatilag strukturálatlanul és a végére teljesen befogadhatatlanná válik az egész. Szerencsére nem ez történt.

A múzeum a jelenleg létező legmodernebb technológiákat használja a történtek bemutatására. Egyrészt próbálják személyessé tenni a dolgot azzal, hogy négy, az Ardenneki csatát átélt ember szemén keresztül mutatják be a történeteket: egy amerikai katona, egy német katona, a helyi tanítónő és egy 13 éves helyi fiú perspektívájából.

Másrészt próbálják az egészet élményszerűvé tenni. Van 3D film, beülhetünk az erdő közepére, hogy „újra átéljük” a csatát, meg elbújhatunk Victor bácsi kávézójának a pincéjében.

A fülhallgató, amit adnak teljesen automata. Nem kell a készüléken semmit nyomkodni, ha az ember közeledik egy kiállítási tárgyhoz a gép automatikusan bekapcsol és elmondja, hogy mit látunk. Emellett szinte minden interaktív. Lehet nyomogatni, tekergetni, válaszolgatni, stb. 

Útitársam tartott attól, hogy az egész nagyon elfogult lesz, mivel „a történelmet mindig a győztesek írják”, de szerintem, ez nem így volt. Az egyetlen, ami azért nem volt pártatlan, hogy a kollaboránsok mindig a flamandok voltak. De ez belga belügy, az egyszeri látogatót nem fogja zavarni.

Mi kicsit több mint 2 órát voltunk bent, de ha rendesen végig tudtam volna nézni simán elment volna 3 óra, és még egy fél óra technikai szünet. Szóval, ha igazán érdekli az embert, hogy mi volt, hogy volt Bastogne-ban, meg akarja nézni rendesen a múzeumot, a várost, a többi emlékhelyet, miegymás, akkor a távolság miatt ez simán egy egész napos program.

Kinek NEM ajánlom a kiállítást:

- Annak, aki nem tud vagy angolul, vagy franciául, vagy németül, vagy hollandul jól. Ehhez nem elég a középfok, mert a szöveg gyors, nincs írásos segítség és az angol szöveget még a különböző akcentusok is nehezítik.

- 12 éven aluliaknak. Minden, amit piszkálni lehet írásos. Hiába van csodás tank, meg motor, meg minden franc, azokhoz nem lehet hozzányúlni. Egy 6 éves itt hülyét kapna, meg a szülei is, amiért ki akar menni.

- Annak, aki csak iskolai szünetben ér rá. Sajnos, mi ezt kicsit megszívtuk, mert a hosszú hétvége miatt jó sokan voltak. A legjobb egy közönséges hétköznap meglátogatni a várost.

Kinek ajánlom:

- Mint a rádió kívánságműsorában: mindenkinek, aki szereti :-)

- Bárkinek, aki hallott már az Ardenneki csatáról és azt kicsit is érdekesnek találta.

- Annak, aki látta a Band of Brothers-t és saját szemével szeretné látni, hogy hol és hogyan történtek a filmben megjelenített események.

- Annak, aki múzeumot akar csinálni, de nem tudja, hogy ezt hogyan is kéne a 21. században.

Íme a csodás múzeum honlapja: http://www.bastognewarmuseum.be/home.html

A belépő 12 euró, amiben a fülhallgató is benne van. Kártyát nem fogadtak el. Az egyik pénztárosnak magyar az apja, és meg is csillogtatta a 2 mondatos magyar tudását. Ettől úgy meghatódtunk, hogy majdnem átvágta sajátmagát egy huszassal, de mi becsületes turisták vagyunk, úgyhogy visszaadtunk a pénzt. :-)