Második rész: Kórház után Brüsszelben. Avagy rögvalóság

A virgonc napoknak vége.

Tegnapra kiment belőlem minden fájdalomcsillapító és hormon is, aminek hatására elkezdtem magam nagyon rosszul érezni. Bár abból, hogy blogot írok, azért kiderül, hogy nem vagyok a halálomon.

Ma már az orvost is felhívtam, hogy normálisak-e ezek a dolgok. A nőgyógyászati részre azt mondta, hogy teljesen normális, a többire: hányinger, fosás, torokfájás, azt hogy nincs köze a műtéthez.

Szóval az első tanulság az, hogy sehol nem tud az ember könnyebben összeszedni valami fertőzést, mint a kórházban.

Most eléggé gyenge vagyok és sajnos nagyot kellett csalódnom kedves barátomban. És itt jön a második tanulság: ilyen extrém helyzetben derül ki, hogy ki milyen ember és róla nem az derült ki, amit szerettem volna. Azért örültem volna, ha ez mondjuk egy kellemes nyári napon, a pálmafák alatt történik, miközben lágy szellő simogat és nézzük a naplementét és nem pedig a téli Brüsszelben miközben összegömbölyödve közlekedem és folyamatosan hányni akarok.

És bár nagyon kikészített a dolog, és életem két nagy pofára esésre között vagyok kénytelen számon tartani a dolgot, szerencsére viszonylag jól regenerálódom. Na mindegy! Már a klasszikusok is megmondták: Life sucks and then you die!

A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy megbántam, hogy azt mondtam a húgomnak, hogy ne jöjjön ki. Így utólag beláttam, hogy nem lett volna önzés, ha elfogadom az ajánlatát, sokat tudott volna segíteni a műtét utáni egy-két napban és valószínűleg nem okoztam volna visszafordíthatatlan lelki torzulást az unokahúgomnak, ha az anyja nélkül várja a Mikulást.

Reggel volt egy olyan kósza ötletem, hogy megpróbálok gyorsan hazamenni Pestre, de ez sajnos kivitelezhetetlen. Egyrészt az orvos azonnal leoltott, hogy ne mászkáljak. Másrészt az adminisztráció (mire engedélyt kapok a munkahelyemtől, hogy elhagyhatom Belgiumot – nem, nem a NATO-nál dolgozom) nem zajlana le elég gyorsan, úgyhogy itt ragadtam.

A következő nap legnagyobb projektje, hogy valahogy hajat mossak. A kádba beülni a sebek miatt nem tudok. A fejemet belógatni, meg a hányinger miatt nem megy egyelőre.

Innen várhatóan nem fog semmi történni. Szombaton kiszedik a varratokat, 3 hét múlva megjönnek a szövettani eredmények, néhány hónap múlva pedig kiderül, hogy volt-e valami értelme ennek az egésznek. Drukkoljatok, hogy legyen értelme!