London. Vendégségben Eric Claptonnál

Pénteken és szombaton Londonban voltam, mert péntek este Eric Clapton koncerten voltunk. Egy kedves ismerősöm meg is jegyezte, hogy micsoda világpolgár vagyok, de ez közel sincs így. Én még most is ugyanaz a hülyegyerek vagyok a Havanna lakótelepről, akinek a ciklámen a kedvenc színe és aki még a salisbury-i katedrálisban is megkérdezni, hogy megvan-e neki a Magna Carta magyarul (amúgy megvolt).

Szóval nekem az, hogy csak úgy átrándulok Londonba megnézni egy koncertet, nem a világpolgárság jele. Ez inkább egy közel 20 éves álom beteljesítése volt. A kora 90-es években, mikor megtudtam, hogy ezek a Royal Albert Hall-beli koncertek léteznek és elkezdtem vágyni arra, hogy egyszer én is elmehessek, akkor ez a Havanna lakótelepről annyira tűnt lehetségesnek, mint ma pl. az, hogy egyszer űrturista leszek és majd keringek a Föld körül. Még az Eurostar sem létezett abban az időben.

Anyagilag már tavalyi is lehetséges lett volna, hogy elmenjünk, csak akkor elbambultam kicsit. Nem hittük el, hogy tényleg csak óráink vannak eldönteni, hogy akkor most megyünk-e, mert elfogynak a jegyek. Idén már készültem, a nap előre el volt döntve és szinte azonnal (10 perccel az internetes lehetőség megnyílása után) meg is vettem a jegyeket. Már nem is volt minden jegyből, így kerültünk a kakasülő legkülső karéjára, ahová „restricted view”-s jegyünk volt. Ez praktikusan azt jelentette, hogy folyamatosan a Nagy Ember fejebúbját láttuk.

Ribena és jegy

A Ribena valami hihetetlenül édes pancs, de mivel itt nem lehet kapni, Londonban mindig iszom

Némi csámborgás után hajszál pontosan fél 8-ra értünk a helyszínre, de ez messze nem volt baj, mert volt még egy jó órás előzenekar. Az épület nagyon szép és valóban különleges helyszín egy könnyűzenei koncertnek, ugyanakkor nem igazán passzentos.

Azért adtam ennek az írásnak az a címet, hogy vendégségben, mert tényleg kicsit olyan érzés volt. Mikor jó pár éve Pesten láttam Eric Clapton, az teljesen más élmény volt. Az egy normális rock koncert volt egy sportcsarnokban, rendes hangosítással, és azzal a közösségi élménnyel, hogy másik sok ezer ember ugyanúgy kornyikál, meg ugrál körülötted. Egy rendes koncert után az ember általában még egy napig alig hall és jó esetben totál be is van rekedve.

Itt, Claptonéknál azért ez nagyon másképp volt. Itt úgy kellett viselkedni, ahogy a helyszín megengedte. Mivel állóhelyek nincsenek is, ezért Eric Clapton gyerekein kívül más nem is táncolt. A sok-sok ember fegyelmezetten végigülte az egész koncertet, különösebb extázis nélkül.

Ráadásul a helyszín azt is meghatározta, hogy mit lehet játszani. Itt nem lehetett igazi rock zenét adni, mert egyszerűen nem szólt jól. Nyilván nem a kakasülőhöz csinálták a beállításokat, de azért végig lehetett érezni, hogy mifelénk nem tiszta a hangzás. Ezek után teljesen logikus volt, hogy inkább csendesebb, sokszor neki is leülős blues dalokat választott, amik befértek ezek közé a keretek közé. Persze volt 2-3 sláger is, de nem ez volt a meghatározó. Nekem az egyetlen igazi meglepetés a Still Got the Blues volt. Mindig kockázatos, ha valaki egy másik, ugyanazon a területen mozgó dalát adja elő, de úgy gondolom Eric Claptonnak érdemes volt ezt a dalt előszedni, mert valóban tudott hozzátenni.

Összességében azt mondtam Imrének, hogy valójában ez a koncert nem igazán volt alkalmas arra, hogy olyan, aki nem ismeri és nem különösebben szereti Eric Clapton zenéjét, megkedvelje. Kívülről nézve kicsit megmagyarázhatatlan, hogy miért menő annyira, ha egy 66 éves pasi egy komolyzenei koncerthelyszínen 1929-ben írt dalokat ad elő, ami eredetileg egy fekete nő éneket. (mint pl. a Nobody Knows You Bessie Smith-től), hogy 45, de akár 70 fontot fizessenek érte. Viszont nyilván ahogy nekem az elmúlt 20 év, másoknak akár az elmúlt 50 is, ott volt ezekben a dalokban, és így vagy úgy, emlékeket is felidézi az ember egy ilyen koncerten.

A közönség egyébként meglehetősen vegyes volt, amolyan családi programos. Pl. mellettünk is egy 50-es német pasi ült a kamasz fiával. Ő is nagyon rásegített az idő utazásra, mert pont olyan parfümje volt, mint a 90-es évek közepén egy nagyon kedves kollégámnak, Nagy Zolinak. 15 éve nem tudom, hogy milyen parfümről vn szó. :-) Bár nagyon jellegzetes az illat (Imre még 2 székkel arrébb is simán érezte) én soha nem találtam zavarónak, bár ez inkább annak volt köszönhető, hogy Zolit kedveltem. Viszont simán meg tudtam mondani minden reggel, hogy Zoli már bent van-e. Szóval én nem csak a zene, hanem emiatt is „időutaztam”.

Éjjel 2-kor sikerült ágyba kerülni, úgyhogy másnap kicsit megviselt voltam. Erre még rátettünk azzal, hogy gyakorlatilag egész nap talpaltunk. Nagyon klassz helyeken voltunk, parkban, a camdeni piacon, indiai étteremben, ahol tényleg indiaiak voltak, bár ez is inkább volt angol-indiai hely, de első ismerkedésnek az indiai kajával nem volt rossz.

Meglepetés pipacs

Egy 2 méteres pipacs várt, mire hazaértem

London továbbra is rettenetesen zsúfolt, a metrón péntek este annyi ember volt, hogy a tudomány mai állása szerint, ennyi ember be sem fér a metróba. Én továbbra is nagyon szeretnék elmenni az olimpiára, de egyelőre se útitársam se jegyem nincs, és azt sem tudom elképzelni, hogyan hogy fog ez a rengeteg ember majd közlekedni.
Szóval nagyon jó kis este volt, talán jövőre is megyek. Bár most inkább azt szeretném, ha Eric Clapton jönne ide hozzánk a Heyzelbe és lenyomna egy szokásos rock koncertet.