Szakszervezetekről és egyéb huncutságokról

Többen jeleztétek, hogy mostanában alig írok. Na, hát ma itt van a nap harmadik bejegyzése. :-)

Ez az írás azért született, mert egy kedves ismerős egy írásában nagy reményeket fűzött a Magyarországon szakszervezeti alapokon létrejött ellenzéki mozgalomhoz.

Köztudott, hogy született mozgalmár vagyok.

Nekem mindig volt valami, amiben részt vettem vagy odaálltam vagy támogattam. Még a 90-es évek legelején hülyéskedtünk kollégákkal a bankban, hogy szakszervezetet kéne alapítani. És bár tényleg inkább visszatérő geg volt, mint komoly gondolat, a főnökségnek nem volt humorérzéke és azonnal szóltak, hogy ki leszünk rúgva. De azért a mozgalmárságot nem adtam fel és üzemi tanács póttagságig vittem.

Ez után jött az önkénteskedés, és az ehhez kapcsolódó dolgok részben Magyarországon, részben Németországban, ami 10 évig tartott.

Most is találtam egy témát, ami mellé oda tudnék állni, de valahogy nem akar beindulni a dolog, főleg a magyar helyzet miatt, de azért személyes oka is van. A nehézségek miatt elkezdtem más témák felé is nézegetni. Így jutottam arra, lehet itt az ideje, hogy belépjek a szakszervezetbe.

Két dolog van, ami kicsit akadályozza a dolgot: a bőség zavara és az előítéletek a szakszervezettel kapcsolatban. Egyszerűen túl sok szakszervezet van a munkahelyemen és kívülről nagyon nehéz megítélni, hogy pontosan miben is különböznek egymástól.

A szakszervezet viselkedését illetően pedig a kelet-európai szocializáció sokat ront a helyzeten. Gyerekkoromból a szakszervezetről az jut eszembe, hogy egyrészt szinte kötelező volt belépni, viszont cserébe rendeztek Mikulás ünnepséget. Összesen egy konfliktusról hallottam szakszervezettel kapcsolatban: nem szerették, ha az ember keresztelőt tart névadó ünnepség helyett.

Magam eddig csak egyszer voltam szakszervezeti tag. 91-től 94-ig az első munkahelyemen. Mindössze annyit tudok felidézni a szakszervezet tevékenységéről, hogy tőlük kaptam minden idők legbizarrabb nőnapi ajándékát: egy jéggé fagyott óriás pulykát.

A rendszerváltás utáni magyar szakszervezetek szerintem eléggé lejáratták magukat. Főleg a nagy állami vállalatoknál működők. Nem normális, hogy arról a néhány szakszervezeti vezetőről, aki hirtelen eszembe jut, meg tudom mondani, hogy melyik párthoz kötődik.

Itt nagyon mást jelent a szakszervezet. Gyakorlatilag havonta - két havonta szembesülünk a tevékenységükkel. Nagyjából évente van egy óriási demonstráció, amikor teljesen leáll az élet. De az idei év pl. a közlekedési szakszervezet szempontjából is nagyon aktív volt: már az 5-dik sztrájkon vagyunk túl. Ezeknek a nagy része wildcat sztrájk volt, azaz nem volt megbeszélve a szakszervezet vezetésével, és az okozta, hogy 1-1 bunkó utas rendre úgy gondolja, hogy meg kell vernie egy metró- vagy villamosvezetőt. De azért volt előre bejelentett sztrájk is. A tevékenységüket nem ítélném egyértelműen pozitívnak, mert egyszerűen "túszul ejtik" a közlekedőket a jobb zsarolási potenciál kedvéért.

Szintén a szakszervezethez kapcsolódik az egyetlen erőszakos dolog, amit Belgiumban láttam. Egyik szombat délelőtt lementem a legnagyobb közértbe, amit ismerek. A bejártánál egészen megdöbbentő látvány fogadott: szakszervezeti aktivisták verekedtek a rendőrökkel. Utóbb kiderült, hogy az volt a vita tárgya, hogy meg akarták akadályozni, hogy azok a dolgozók, akik nem akartak sztrájkolni, bemenjenek a dolgozni. A rendőrség meg nem hagyta.

A saját munkahelyem szakszervezetei elég zavaros üzenetet küldenek. Nem hiszem, hogy bárki egy kicsit is szolidáris lesz velük a külvilágból, amikor sztrájkolni akarnak, mert nem lesz fizetésemelés. Ugyanakkor jó néhány dologban nagyon fontos, amit csinálnak a nyugdíjalap megreformálásától az egyéni ügyek felkarolásán át.

Egyelőre még nem döntöttem, hogy belépjek-e és ha igen, melyik szakszervezetbe. Szerintem, megvárom, hogy mi lesz az eredménye a mostani tárgyalásaiknak.

A magyarországi helyzettel kapcsoltban pedig egyre kevésbé osztom az ismerősöm optimizmusát. Egyre inkább úgy változik a jogszabályi környezet, hogy ellehetetlenítse a civil szervezeteket. Idén gyakorlatilag megszűnt a működés finanszírozásának legfontosabb forrása az NCA. Szűkítik a közhasznúságot, azaz az 1% is megy a levesbe. És ha ez sem lenne elég, akkor rájuk szabadítják a bűnüldöző szerveket ha valami nézeteltérés van.

Pl. ebben az esetben sem az történt, hogy elkezdtek kampányolni, hogy milyen jó a libatömés, hanem jött az ügyészség meg az NAV: http://nol.hu/belfold/torvenysertoen_mukodik_a_negy_mancs_alapitvany

Én azt hittem, hogy ha egy szervezet egyáltalán nem használ állami forrást, akkor valamennyire védve van, de a N. M. történetéből kiderül, hogy messze nincs így. Ezt a történetet azért tartom különösen szomorúnak, mert a nálam landoló magyar ügyek 90% otthon megjárta a rendőrséget, az ügyészséget, a NAV-ot, a KEHI-t és az ÁSZ-t is. Egész kis lepattintó levél gyűjteményem van ezektől a szervezetektől, jogszabályi hivatkozásokkal, hogy miért nem vizsgálódhatnak egyedi esetekben. Nem állítom, hogy minden eset az évszázad bűnügye, de még a leglényegtelenebb is volt annyira fontos, minthogy bemondta a svéd tévé, hogy libát tömni rossz.
Persze lehet, hogy csak az volt a baj, hogy nem Budai Gyula volt bejelentő és örülhetnek a mancsosok, hogy még szabadlábon vannak.

A szakszervezetekkel teljesen hasonló történik. Pl. a nagy reményekkel induló Árok Kornél is kénytelen volt otthagyni a munkahelyét. Nem tudom, hogy van-e annyi tartaléka, hogy megéljen és kizárólag a politizálásnak szentelje az életét. Tartok tőle, hogy az első konfliktus után a hatalommal, ugyanezt a kérdést fogja feltenni neki pl. a NAV. És nem létezik jó válasz.

Persze nagyon kívánom neki és a hozzáhasonlóknak, hogy sikerüljön. Mert tényleg csak olyanok tudnak valódi alternatívát mutatni a mostani politikai elit helyet, akik nem piszkolták össze magukat az elmúlt 20 évben.

Ugyanakkor a távolság miatt simán lehet, hogy rosszul látom a helyzetet. De amikor régi jobboldali barátaim mondanak olyanokat, hogy: "Én nem gondoltam, hogy egyszer még ekkora ellenzéki leszek". Vagy a facebookos hivatkozásokat nézve, nem gondolom, hogy annyira félreérteném az magyarországi helyzetet.